Engedve a tömegek unszolásának, megpróbálom újraindítani a blogot, hátha most nem adom fel olyan könnyen. Elsőre persze konzervet kaptok, mert az megy gyorsan, de tegye fel a kezét, aki olvasta már a Poligráfban, vagy a régi honlapomon. Na ugye! Az apropóját az adja, hogy nekem most a tájfutó világ egyik legnagyobb baromságán, a thüringiai 24 órás váltón kéne lennem, de ketten is megbetegedtek a csapatból (az ilyen egy sörmeccsre összeálló kripliknél ez bizony már előfordul), úgyhogy itthon maradtunk. Cserébe egy régi cikkemet teszem be ide, amit majd' 15 éve írtam az iskolai lapba. Tessék olvasni, aztán majd kommentelni is, hogy lássam, nem potyára frissítek!
DOOM (3.0 verzió)
A teleport órája ötöt pittyegett, majd az ajtó kinyílt. Az ég ólmosan szürke volt és vigasztalanul szemerkélt az eső. A Futó körülnézett az új helyszínen, és a térkép alapján megpróbálta felmérni az előtte álló pályát. A térkép hiányos volt, csak a szűk, bűzös sikátorokat, a mocskos vízzel teli csatornákat és a felettük átívelő hidakat ábrázolta, a pályán mozgó ellenfeleket, az ellenséges városlakókat és a mindenfelé lézengő civileket nem. A Futó nagy levegőt vett, és futni kezdett. Tudta, hogy időre kell teljesítenie a pályát, de az elsődleges feladat mégis csak a túlélés volt. Óvatosan közelítette meg a sarkokat, benézett minden kiszögellésbe, mindenhol veszélyt sejtett. Egyelőre nem ütközött nagyobb ellenállásba, úgy tûnt, a feladat könnyebb, mint várta. (Talán rossz nehézségi fokot választott a játék elején?) Gyorsított, és egyszerre egy téren találta magát. A térről számtalan út indult ki, amelyek egy része zsákutca, egy része egyszerű tévút volt. Megállt, tanakodott, és ekkor úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Hatalmas ütés érte a hátát, majd a következő pillanatban elszáguldott mellette egy ellenfél.
Mire feleszmélt, már el is tűnt a sarok mögött, még a kezét sem volt ideje felemelni. "Tehát kezdődik!" - gondolta. Füle ráállt, hogy a háttérzajokból kiszűrje az ellenfelek lihegését, a civilek tétovázó csosszanásait és a bennszülöttek határozott, sietős lépteit. Új volt a városban, nem akart harcba keveredni (ráadásul az ideje bánta volna), ezért igyekezett mindenhol kitérni az útból. Ennek ellenére hatalmas pánikot okozott megjelenése. Mint egy sárga gömbvillám ugrált a tömegben, vizet és sarat fröcskölve maga körül. A járókelők ijedten húzódtak félre útjából, anyák kapták fel gyermekeiket előle, öregasszonyok átkozódtak a botjukat rázva, és a dolog csak rosszabb lett. Egyszerre beért a város központjába. A Nagy Csatornán átívelő hídon összesűrűsödött masszaként hömpölygött a tömeg, és ő megpróbált átvágni köztük. Eközben szerzett egy véraláfutást a szemére, két vízhólyagot, egy letaposott bütyköt, valamint két fényképezôgépet és egy videokamerát. (Ezeket később sajnos kicsavarták a kezéből, de sebaj.) Mikor kiverekedte magát a tömegből, és megtalálta a lepusztult házak belső udvarán elrejtett értékeket, kiderült, hogy indulhat vissza. Ekkorra már gyakorlottan vágta át magát a tömegen, beleugrott néhány éppen készülôben levő fotóba, agresszíven felrúgott pár zsebtolvajt, de most már egész gyorsan kikerült a város sűrűjébôl. Lassan a kijárat felé vette az útját. Érezte, hogy fárad, és bár az elején tudta, hogy nehéz elsőre pályacsúcsot dönteni, azért titkon reménykedett egy jó időben. Végre feltűnt a kijárat, mire a Futó minden erejét összeszedve odarohant, kinyitotta az ajtót, és beugrott a teleportba. Végre nem kellett a rá leselkedô veszélyektôl tartania, megállhatott és megnézhette az órát. A pályát leggyorsabban teljesítő ellenfele 42:53 perc alatt végzett a feladattal, ő 56:06 percet töltött el vele. A Futó számára az XVIII. Velencei Tájfutó Találkozó véget ért.