Boldogult gyerekkoromban volt pár étel, amit nem kifejezetten szerettem (tegye fel a kezét, aki az iskolai menzán a kelkáposzta főzelékre izgult rá a máglyarakás, vagy a vargabéles helyett), és ezek közül is pár, amit nem is voltam hajlandó megenni. Ez utóbbi pár dolgot nem is erőltették a szüleim, ha ilyenre támadt gusztusuk, akkor nekem főztek valami mást, vagy kaptam hideget vacsorára. Persze néha egy-egy kiskanállal ezekből is meg kellett kóstolnom, hátha egyszer mégis rendes ember lesz belőlem, de aztán ennyiben maradtunk. Ilyen volt a gomba, az édesvízi hal (érdekes mód, a tengeri reszelt-préselt műhal filét, vagy a hekket szerettem), a padlizsán, a paradicsomos káposzta és a paprikás krumpli. Azóta az első hármat szép lassan nem csak megszoktam, de meg is szerettem, ha kell (és elég sok kolbász van benne) a paprikás krumplit is megeszem, csak a paradkáppal nem voltam képes megbarátkozni. Mindenestre egy balatoni nyaralásunk alkalmával még nem tartottam itt, akkoriban a paprikás krumpli még a vastagon utált kategóriába tartozott. Lehettem vagy öt éves, és Zamárdiból átmentünk rokonokhoz Szántódra vendégségbe. Nem tudom miért, de valahogy úgy alakult, hogy ott is aludtunk. Talán a nagyi nem akart egyedül a három gyerekkel este visszabumlizni, vagy már nem volt vonat, esetleg egy kis nyugis, esti beszélgetésre vágyott? Ki tudja? Mindenesetre meg voltunk híva koszt-kvártélyra, jött a vacsora, és hozták a friss, gőzölgő paprikás krumplit. Én persze rögtön közöltem, hogy nem eszem, de a nagymamámat nem olyan fából fargták, hogy minden szíre-szóra feladja az elveit, kipakolt egy adagot a tányéromra, és közölte, hogy Marcsi nénit nem szabad megsérteni, egyek csak, finom az. Kicsit turkáltam benne, aztán kiettem a kolbászt, a maradékot meg megpróbáltam feltűnés nélkül elkenni a tányér szélén, de hiába, az a csuszpájz állagú izé csak nem akart eltűnni. Nagyi ekkor keményebben rám szólt, hogy azonnal egyek belőle, hogy képzelem én, hogy megsértem a vendéglátókat (hogy az miért nem volt baj, hogy ők meg engem sértettek a meg ezzel a vacsorával, azt nem tudom), mire a nővérem tíz éve, és korán kifejlődött szakszervezeti aktivista öntudata teljes magabiztosságával közölte:
 - De a paprikás krumplit tényleg nem szereti. Sőt, azt még otthon sem kell megennie, pedig te is tudod, hogy az apuék elég szigorúak ebben!
  - Nem érdekel, legalább a felét meg kell ennie, különben nincs más, főleg nem süti!
Mit volt mit tenni, pár kanállal legyűrtem a csirízből, de úgy érzetem, az a pár darab krumpli mindjárt vissza is jön megnézni a kint maradt társait. Eljött a fürdés, fogmosás, fekvés, és a vendégszobában, mint rutinos versenyző, a felső helyet kaptam az emeletes ágyban. Az éjszaka közepén viszont arra ébredtem, hogy mégiscsak kikívánkozik a friss, balatoni levegőre az a vacsora, felültem hát. Na, ezt nem kellett volna, de hát az ember mindig utólag okos, úgyhogy a felülés lendületével rögtön be is terítettem magamat, az ágyneműt, a falvédőt, sőt egy kicsit az alattam alvó nővéremet is. Persze a zajra bejött nagyi is a nappaliból, ahol addig a házigazdáékkal békésen beszélgetett, mire a nővérem szemrehányóan ránézett, és csak ennyit mondott:
 - Én mondtam, hogy otthon sem kell megennie...