Aztán eljött, amikor az idő elment. A lányokat kivittük a reptérre, Viktorral összepakoltuk a cuccunkat, és felkészítettük az autót a másnapi indulásra. Ez kábé azt jelentette, hogy Viktor becsöngetett a szomszédhoz, hogy itt a lehetőség a két fiúnak, hogy utoljára autózzanak egyet a hátsó ülésen. Naná, hogy rögtön jöttek, nagy vigyorogva beültek hátra, én meg végignéztem az apjuk arcán, és rögtön felajánlottam neki a kockás sapkát, a selyemsálat, a szemüveget, meg a bal egyet. Boldog vigyorral beöltözött bohócnak és elmentek. A vége az lett, hogy Viktor még két kört mehetett, mire az utca érdeklődőit mind megutaztatta, de hát az úttörő ahol tud, hülye.
Másnap korai kelés és korai rajt. Egyrészt ki kellett keveredni Londonból a dugó előtt, másrészt tízkor indul a kompunk, háromnegyed órával előbb ott kellett lenni, és Dover is van vagy 80 mérföld, ami ezzel az autóval komoly táv, elvégre az utazó sebességünk az autópályán is csak 55-60 mérföld óránként. De hát szép az idő, süt a nap, remekül fut a kocsi, mi mást akarhatnánk?
Amikor aztán Maidstoneban már a második szerelő hajtott el minket, hogy momentán nincs alkatrésze 1967-es Triumph Heraldhoz, de tud ajánlani valakit, aki tuti megcsinálja, akkor azért megfordult a fejemben, hogy lesz-e még nekem valaha kit carom Magyarországon? Mert ha ez nem jön haza -és nem úgy nézett ki, mint ami lenyomja azt a negyven mérföldet a kompig, meg utána azt a rongyos ezret Pestig-, akkor nem hiszem, hogy Zsófi még egyszer belegyezik abba, hogy autó ügyben ilyen mértékben megcsapoljam a konyhapénzt. Ugyan hét éve vagyunk házasok, de az még nem a szenilitás kezdete, úgyhogy túl jól emlékszik arra, amikor a nászútról hazafelé Fixi lerohadt Kölnben, és az extra szállásra, utazásra, hazatrélerezésre, majd a rendberakására a teljes nászajándékba kapott pénzünk (meg még egy kicsivel több) ráment. (Egyszer majd ezt is elmesélem, csak megvárom, amíg megkaphatja a retró címkét.)
Szóval az volt, hogy Maidstone előtt az autó elkezdtett rángatni. Viktor lelassított, próbálta nem pörgetni, erre visszajött bele az élet. Gondoltuk, hogy felszedett valami koszt a karburátor, majd kifújja, mentünk tovább. Aztán újra. Megálljunk és keressünk szerelőt, vagy menjünk bátran, mint a cigány lova, és érjük el a kompot? Megszavaztuk, hogy menjünk, de pár kilométer után újra elkezdett rángatni, és most már félre is kellett állnunk, annyira lelassultunk. A motor le is állt, de végül hajlandó volt beindulni, és a saját lábán lemászni egy parkolóba. Ott gyors szemrevételezés, szakértő tippelgetés (AC pumpa lesz a ludas) után rábeszéltem Viktort, hogy itt inkább találunk Triumphoz értő szerelőt, mint Franciaországban, arról nem is beszélve, hogy itt még én is csak-csak megértem az autós zsargont, de dunkerque-i angollal már meggyűlne mindkettőnk baja. Az első nagyobb város Maidstone, irány befelé. Az első egy Ford szalon, szervíz és vizsgáztató hely volt, itt nem is gondoltuk komolyan a szerelést, de kiindulásnak megtette. Adtak is egy címet két utcányira, ahol állítólag láttak már karburátoros autót, gyújtáselosztót és mechanikus AC pumpát. Meg is lett, a pasi megszakértette, és közölte, hogy szerinte kondenzátor hiba, de neki ilyen öreg krakszlihoz nincs cucca, álljunk arrébb egy házzal. Na jó, nem egy házzal, hanem egy egész háztömbbel, de ott tényleg volt egy rendes, igazi, udvari sufni műhely, öreg szakival, a keresztgerendákon mindenféle poros dobozokkal. Elmondtuk, hogy mi a nyűgünk, hogy ide küldtek, és hogy kábé sz...ban vagyunk, úgyhogy az öreg rögtön kijött, és kinyittatta a motorházat.
Az tényleg nem lehet elmondani, milyen volt, amikor meglátta motort. Szerintem egy békében megőszült szász tudna ilyen hangot kiadni, ha bevinnének hozzá egy autót, amiben egy Trabi motor van. Felderült az arca, és rögtön elkezdte megnézni, kipróbálni, szerelni. Szerintem nem volt több fél óránál, és volt új kondenzátorunk, be volt állítva a megszakító hézag, került rá zsír is, le volt ellenőrizve a karburátor gumi tömítése és az AC pumpánk. (Naná, hogy az AC pumpának kutya baja sem volt, ennyit a hozzáértésünkről.) Amikor kész lett, az egészért kért 10, azaz tíz fontot, és azt mondta, hogy szerinte most már tuti, de ha mégis bármi furcsát érzünk, jöjjünk vele nyugodtan vissza. Na, én egyetlen furcsát éreztem. Azt, hogy innen az autó fogyasztása rögtön több, mint két literrel esett, és békés 8-8,2 literrel jöttünk hazáig. (Zárójeles és demagóg: hogy a búbánatban van az, hogy az első hazai tankolásnál ez utána rögtön megugrott? A magyar 95-ös nem 95-ös, vagy a magyar egy liter nem egy liter? Ez egyébként az elmúlt 25 év egyik nagy kérdése számomra, már a Trabival is tapasztaltam anno, amikor megnyílt a határ és elkezdhettünk Ausztriába járni.)
Erre Viktor még megkérdezte:
- Ön szerinte ki fog-e ez az autó bírni ezer mérföldet hazáig? És mire lehet még szükségünk ezalatt?
A fickónak arcizma nem rezdült, és mondta, hogy szerinte maximum egy trafó kellhet, de az közönséges dolog, bárhol kapunk, ha kell.
- És önnek nincs egy? Mert szívesen megvennénk tartaléknak, hogy ne Németországban kelljen keresgélnünk. Meg hát csak kabalának is jó lenne, hogy ne legyen rá szükség. - A fickó vigyorgott, felmászott a padlásra, és lehozott egy trafót, majd elmondta, hogy ő a Land Roverbe mindig beszerelt egy tartalékot -hely volt rá-, aztán ha kellett, csak átdugta, és ment tovább. Végül az egészért fizettünk huszonöt fontot -amit a kocsi már hazáig behozott a fogyasztás csökkenésen-, és röpke másfé óra késéssel robogtunk tovább Dover fele. Volt hátra negyven mérföldünk, és kb. negyed óránk a komp indulásáig...
(Folyt köv...)
