Gyorsan írok még róla, hátha ez lesz az utolsó bejegyzésem az életben.
Az első politechnikumos túlélőt még 1994-ben rendeztük, és eredetileg a Babits Gimnázium túlélőjén alapszik. (Éljen Antal István!!!!) Úgy nézett ki, hogy éjjel kivittük valahová az erdőbe az ifjúságot, kaptak egy adag kaját (semmilyen ennivalót nem hozhattak magukkal, azt ellenőriztük, csak azt ehették, amit mi adtunk), meg egy térképet az első ponttal. A kajával nem voltak túlzottan elkényeztetve, mert csapatonként egy kenyér, egy doboz löncshús, egy darab sajt, és fejenként egy kukorica konzerv, egy pléhcici, meg valami táblás nugát volt az ellátmány éjféltől másnap délutánig. Aztán ez folyamatosan puhult, a löncshúst lecseréltük májkrémre, lett gyümölcs, szóval el lettek kényeztetve a kölkök.
Rajt éjfélkor volt. Minden ponton megkapták a következőt, és így kellett végigmenni a 25-35 km-es pályán. Általában a csapatok egyharmada elvérzett az éjszakai tájékozódáson, egy adag még nappal a fáradtságon, a maradék kora délutánra beért a célba. Ha a csapatok fele végigment, már jó volt, de egyszer volt olyan téli túlélő a Mátrában, hogy senki nem ért végig.
Amikor még volt rá pénz, volt olyan is, hogy a túra végén le kellett evezniük a Határ Csárdától a Rómaira, de akkor jól le lettem cseszve, hogy ilyet nem lehet középiskolásokkal csináltatni. Azóta ilyen nincs. De azért szikláról, kilátóból ereszkedés, meg pont összeszedés kis barlangban volt. Most már igazán csak egy kemény túraverseny.
Viszont a hőskorban (Oh, die schöne, alte Zeiten!) volt kétnapos túra is. Indult egy tanári csapat is, akik mindenáron meg akarták nyerni a versenyt, ennek megfelelően erősen kezdtek. Sokkal jobban jártak volna, ha inkább gondolkoznak, és nem akarják a hegyen át "levágni" az utat, ami vagy plusz 200 méter szintet jelentett, öt kilométeren kb. fél kilométerrel rövidebb távért cserébe. Szóval az egyikük (nevezzük csak Colinnak, ha már így hívják) vitte a csapat összes cuccát, mert "Úgyis te vagy a legerősebb!" Szegény első nap délre teljesen megpusztult, és amikor közölték vele, hogy most pedig futni kell a hegyre felfelé, egyszerűen megállt.
 - Colin, fussál már!
 - Dehogy futok, minek?
 - Mert így nem fogunk nyerni!
 - Nem is azért jöttem.
 - Hát akkor minek?
 - Mert hülye vagyok!
Azóta ez a mondás lett a túlélők jelszava.