Csokis család

Ma ebédből hazafelé beugrottunk a kollégákkal megenni egy fagyit az Olasz Intézet kávézójában. Egyrészt nagyon jó a fagyijuk, másrészt nem drága, harmadrészt meg ha kéred, lapáttal adják, mint Olaszországban. Erről eszembe jutott egy sztori.
Ötödéves voltam az egyetemen, még utoljára ki akartam használni az anyu révén nekem járó ingyenes MÁV jegyet, kikértem hát a FIP szabadjegyet Ausztriába és Olaszországba. Gondoltam elmegyek, csavargok egyet egyedül. Viszont a nővéremék épp akkor költöztek új házba, azért egyszerűbbnek tűnt neki, ha az akkor nyolc éves unokaöcsémet "befizeti" mellém, vigyem csak el magammal, legalább nem lesz nekik útban a pakolás közben. Kaptam is mellé költőpénzt bőven, azzal a felkiáltással, hogy ne spóroljak rajta, ha akar valamit, vegyem meg neki. Firenzében épp a Ponte Vecchion sétáltunk, amikor Lackó elkezdett nyafogni, hogy fagyit kér. Megnéztem, de durván drága volt, mondtam:
 - Lackó, itt bazi drága, menjünk egy kicsit arrább, ne itt a központban együnk.
Na, erre kezdődött a hiszti, hogy ő pedig most akar, itt akar, ezt akarja.
 - Semmi gáz, anyád adott veled pénzt, gyere megvesszük itt. Milyet kérsz?
 - Sztracsatellát, csokit, vaníliát.
 - Kérek egy sztracsatella, csoki, vaníliát! Árus ránézett a gyerekre, vigyorgott egyet, majd elkezdte kimérni lapáttal a fagyit. Nem piskót adag egy ilyen lapát fagyi, de mivel az eladó látta, hogy gyereknek lesz, hát jól megpúpozta. A második kupacnál Lackó szólt, hogy neki ez sok, de a árus csak rakta rá a harmadikat is. A végén a gyerek csak nézte a fagyit, és bőgőtt. Azért ketten elpusztítottuk, és persze isteni jó volt. Viszont az is tény, hogy ez volt életem "legköltséghatékonyabb" fagyizása, ugyanis a hátralevő időben Lackó többet egyáltalán nem kért fagyit, beérte azzal is, ha az enyémbe belenyalhatott.