A múltkor ünnepelték Ferihegy megnyitásának 60. évfordulóját, volt nagy heje-huja, dínom-dánom. Hogy a népek is kapjanak valamit, átrepült két gép Budaörsről. Az egyik egy Li-2-es, egy ilyen leszállásával is nyitott a reptér anno. A másik érdekessége ennek a repülésnek az volt, hogy ez az egyetlen repképes Li-2-es a világon. DC-3-as még van, de a Liszunovok mind ki- és meghaltak. No, ezzel a géppel vitték el egy-egy körre a fejeseket és a meghívottakat. Épp az egyes terminálon dolgoztunk a kollégámmal, és úgy gondoltuk, meg kéne nézni ezeket az öreg vasakat közelebbről is. Okulva az An-225-ös (Mrija) múltkori látogatásából, amikor majdnem felkoncoltak minket, mert civilben voltunk, most beugrottunk a Celebihez, hogy kölcsön kérjünk egy-egy sárga mellényt. Ott mesélték a lányok, hogy valaki hallotta, hogy ismer olyat, aki látta már a sétarepülést intéző kollégát, és az a hír terjed, hogy ha vége a sétareptetésnek, lesz egy műrepülő bemutató, és utána megy még egy kört a Li-2-es. Viszont ha addigra elfogynak a rettentőennagyonfontos emberek, fel lehet kéredzkedni egy potya repülésre.
Na, nekem sem kellett több! Talán eddig is nyilvánvaló volt, hogy a teljesítménynél és a legújabb kütyüknél többre becsülöm a megbízható, jó, öreg technikát, és ez nem csak autókra érvényes. Irány a beton! Megnéztük a műrepülő bemutatót, aztán irány a Liszunov. Körbenéztük, körbe is fotóztam (persze telefonnal, mert annyi eszem nem volt, hogy reggel eltegyem a fényképezőgépet), aztán szépen felszivárogtunk. Ez a gép tényleg egy csoda, a steppelt belsejével, a mechanikus műszereivel és irányításával, a dugattyús motorjaival. Be is ültem az egyik ülésbe, hogy kipróbáljam, milyen lehetett 60-70 évvel ezelőtt előkelő légi utasnak lenni. Hát, mit mondjak, tényleg más. Olyan lábtér van, ami manapság a businessen sem jár, nemhogy a turistán, vagy a fapadosokon, és rögtön átérzed, mekkora kaland lehetett akkoriban ezzel a géppel és ezzel a sebességgel egy Budapest - London út.
Aztán elkezdték kifelé terelni az embereket, hogy hamarost felszállnak, úgyhogy szépen letakarodtam, ahogy az egy szófogadó és jólnevelt emberhez illik, de azért figyeltem, hogy a lépcsőtől ne nagyon távolodjak el, hátha véletlenül ("Véletlenül mi, véletlenül?") vissza kell ugrani. Aztán észerevettem, hogy a társaság egy részének esze ágában sincs leszállni, úgyhogy én is inkább felszálltam, elvégre fel akartam szállni.Egyszercsak jött valaki, aki közölte, hogy ha valaki nem akar repülni, az most húzzon le, mert mindjárt felszállás. Mit mondjak, a Titanic mentőcsónakjainál biztos nagyobb volt a nyüzsgés, mint itt az a lépcsőnél, úgyhogy még két lent várakozót felengedtek, aztán ajtó zárás, motor indítás, és hajrá!
Leszállás után legalább egy napig nem lehetett letörölni a vigyort a képemről. Ahhoz képest, hogy imádok repülni, és utoljára öt éve volt hozzá szerencsém, az a hét úgy indult, hogy elrepültem Londonba, Leedsből levezettem az új autót, aztán hazarepültem, és ez lett a vége. Ráadásul pont egy ilyen gép jutott, szóval azt hiszem, igazán nincs okom panaszkodni.
Most nézem, hogy Varga Zoltán műrepüléséről nem is írtam, pedig nagyon szép volt. Álljon itt róla néhány -mobillal úgy ahogy elkapott- kép:
