... és alig hagytuk el Bécset, amint kiértünk az autópályára, leszakadt az ég.
Ha valaki úgy érzi, hogy itt egy rész kimaradt, az nem téved. Tudom, hogy semmi poén nincs abban, ha egy negyveniksz éves autó délben elindul Maidstoneból, és másnap éjjel megérkezik Pestre, de kábé ennyi volt az út technikai része. Minden egyéb kihívást csak mi magunk jelentettünk, meg az európai benzin árak. Pedig lényegében ennyi volt. Ugyan a hátralevő ezer mérföldet végig rinyáltam, hogy mi lesz, de nem lett semmi. Az autó hozta amire tervezték, 50-60 mérföldes tempóban gyűrte maga alá a Bundesautobahnt, csak néha húzott el mellettünk egy-egy kamion.
Persze az indulás még érdekes lett, mivel a fluxus kondenzátort nem sikerült megjavítani, így a kompot természetesen lekéstük. Én, mint a k-eu-i bürokrácián nevelődött, ámde kockafejű, szabálytisztelő pógár archetípusa, elkezdtem rinyálni, hogy most mi lesz, buktuk a kompjegyet, vehetünk utolsó pillanatost jó drágán. Viktor viszont elég laza ahhoz, hogy szerinte meg kéne próbálnunk mégiscsak felmenni ezzel, hátha felengednek azzal a jelszóval, hogy úgyis van hely. Ezen ellamentáltunk Doverig, aztán amikor be kellett sorolni, hogy ticketing, vagy check in, akkor csak a becsekkolást választottuk. Viktor szerint visszajönni még mindig visszajöhetünk, míg ha bemegyünk a jegyeladáshoz, ott minimum a két jegy különbözetét ránk verik. Úgyhogy irány a jegyellenőrzés bódéja, jegyet, útleveleket flegmma pofával kiad. A nő nézi, aztán az autót, végül aggódó arccal kinéz:
- Fel fog tudni menni az autójuk a rampán? Nem túl alacsony? Mert a feljárat elég meredek.
Ennyi. Miután megnyugtattuk, kaptunk egy számot, meg minden más iratunkat vissza, jó utat kívánt és beállhattunk az eredeti jegyünkhöz képest két órával későbbi sorba. Ezért rinyáltam én ennyit?!?
A komp a szokásos. Nagy, egy óra után unalmas, a kaja drága, de legalább meleget ebédeltünk, és a vámmentesben beszereztünk egy karton cidert, amit Londonban elfelejtettem, pedig esszenciális része egy angliai útnak. Ami még érdekes volt, hogy Dunqkerqueben a nagy fene schengeni ellenőrzésből semmit nem láttunk. Ember nem volt ránk kíváncsi, de még csak táblát sem láttunk, ahol legalább lassítani kellett volna. Innentől tényleg csak annyi volt, hogy jöttünk haza, és teljesen elvetemült exhibicionisták módján élveztük a sikerünket. Azért az tényleg vicces, amikor a mögötted 180-nal feltünő szupererős, szuperdrága szupersportkocsi lelassít 120-ra csak azért, hogy jól megnézhessen, közben vigyorog és integet. A kedvencem egy Porsche Carrera mitfahrere volt, akiből szinte két rózsaszín folt látszott, amint az orra, meg az álla feltapadt az oldalablakra. Azt hiszem, erre az autóról elmondható, hogy ez maga az olcsó népszerűség.
Szóval autóztunk hazafelé, kétóránként megálltunk, lassan, de tényleg biztosan faltuk a kilométereket, és estére Kölnben voltunk. Itt alvás és reggeli egy kis szállodában (azon jól szórakoztam, hogy Viktor, aki az angolszász területen szocializálódott, hogy rácsodálkozott egy harminc eurós német szálloda tisztaságára), aztán irány újra az autópálya. Én a végére már nagyon untam, szerencsére Viktor -aki nagyrészt vezetett- nem.
Az már látszott, hogy olyan későn fogunk hazaérni, hogy nyugodtan bevállalhatjuk a Bécsen való átvágást, nem is volt vele semmi baj. Viszont alighogy felértünk az Ostautobahnra, beütött a ménkű. Szó szerint. Binzunseinné ugyan telefonált előre, hogy valahol Bécs és Hegyeshalom közé jósolnak egy szuper cellát, és pont akkorra, amikor mi odaérünk, de ezt nem vettük nagyon komolyan. Én azért felvettem a zakómat, és egy piros lámpánál beraktam a helyére az ablakomat, aztán felhívtuk Betti mamáját, hogy melegítheti a levest, mert Bécsben vagyunk, egy óra múlva landolunk nála. Na, ekkor olyan vihar jött, amilyet már rég láttam. A tető ugyan már fent volt, de Viktor oldalablaka hátul pihent a csomagok tetején. Persze addigra már minden normális helyet elhagytunk, ahol fel lehetett volna rakni, a leállósávban meg nem mertünk megállni, mert olyan sűrűn zuhogott, hogy féltünk, hogy nem látnak meg minket, és hátulról belénk rohannak. Szóval Viktor elázott rendesen, ennek ellenére piszkosul élvezte, mert ennyi villámot Angliában öt év alatt összesen nem látott, mint itt negyed óra alatt. Mindenesetre csillapodott a zápor. Ekkor Viktor már úgy érezte, hogy úgyis mindjárt Hegyeshalomban vagyunk, majd ott szárítkozik, addig már eljön így, vizes ingben.
Meg ahogy a Móricka elképzeli! Mert ami ezután jött, az tényleg a legszebb, gyermekkori, balatoni emlékeket idézte fel. Olyan felhőszakadás, hogy a karosszéria eresztékein folyt be a lábszáramra az eső, az ablaktörlő alig bírta a törlést, de mindegy is volt, mert a sávok úgysem látszottak a víz alatt. Csak azért nem álltunk meg, mert benzinkút nem volt, a leállósávban meg nem mertünk, úgyhogy mentünk szép, egyenletes harminccal. Nagy forgalom nem volt, talán ha két autó előzött meg minket egy óra alatt. Aztán egy alagútban csak megálltunk, Viktor száraz ruhát vett, feltettük az ablakát, innentől viszont a párával küzdöttünk. Nem lehetett olyan tempóban törölni az ablakot, hogy egyszerre az egész páramentes legyen. Nagy öröm volt a tervezett egy óra helyett két és fél alatt Hegyesbe érni, még nagyobb száraz ruhában rendes, házi húslevest enni. Az élve megérkezés örömére hálás és nagyvonalú voltam, az összes jobb csontot átengedtem Viktornak, beértem a hússal, Betti mamája meg remekül szórakozott rajtunk, amint tologatjuk félre a mellet, meg a combokat, és vadásszuk a feneket, a hátat, meg a tarja csontokat.
Aztán fél egykor már nem bírtam tovább, és addig piszkáltam Viktort, amíg el nem indultunk haza. Három után kitettem a szüleinél, fél négyre otthon voltam, és onnantól csak az utolsó, és legnagyobb kihívás maradt: fel tudunk-e reggel úgy kelni, hogy Viktor ne késse le a déli gépét Londonba.
Azért abban van valami határtalan optimizmus -és Viktort nyilván nem a megfontoltságáért szeretjük-, amikor valaki megveszi a kompjegyet péntek délelőttre, majd a hazaúti repjegyét vasárnap délre, mindezt úgy, hogy a kettő közt egy alig ismert előéletű, negyvenvalahány éves, házilag módosított, Angliában szervizelt (aki ismeri az angolok autóról és annak karbantartásáról alkotott fogalmát, az érti, miről beszélek) autót hoz haza. De mivel ebből már nem fogok külön posztot írni: nem késte le.
U.i.: Az előzőbe raktam fel képeket.