Tegnap a szüleimnél voltunk, és persze előjöttek a régi, ezeréves családi történetek. Rájöttem, hogy ezek egyrészt egész jók (na jó, huszonhatodszor nem annyira), másrészt ha nem írom le őket, akkor a gyerekeimnek esetleg már nem marad belőlük semmi.

Nagyapám asztalos mester volt, és a Köztársaság téren ugyanabban a házban volt a műhelye, ahol laktak. A Józsefváros már akkor sem tartozott az úri középosztály felkapott helyei közé, ezért ha szükség volt egy trógerre (ez itt most nem minősítés, hanem "foglalkozás"), akkor nagyapám csak átment a szomszéd kocsmába, ott mindig talált párat. Ezek egyike volt a "szenes" Béla. Vezetékneve ismeretlen, nemesi elővevét pedig onnan kapta, hogy ha megérkezett a téli tüzelő, akkor némi pénzért, ételért, italért ő hordta le a a szenespincébe a környékbeli családoknál. Ennek megfelően mindig elegáns és tiszta volt, elvégre ilyen munka előtt nem érdemes sokat mosakodni, márpedig munka bármikor jöhet.  Apám szerint színre-szagra és ruházkodásra egy mai hajléktalannal is könnyen állta volna a versenyt.
Nagyapám rendszerető ember volt, dél előtt öt perccel letette a szerszámot, kezet mosott, és felment ebédelni. Harangszóra a családnak az asztalnál, az ebédnek pedig az asztalon kellett lennie, különben jött a morgás. Apám ekkor már technikumba jár, ki a világ végire, valahová Erzsébetre, tehát ő sosem ért haza időre, ezért neki fent maradt egy teríték, nagyanyám pedig melegen tartotta az ő részét. Amikor végre hazaért, beköszönt a műhelybe, beszélt pár szót az apjával, majd felment ebédelni. Aznap nagyapám mondta neki, hogy ha felér, szóljon Anyunak, hogy felküldi majd a szenes Bélát, ültesse le a konyhában, és adjon neki egy tányér levest. Mire apám felért a másodikra, teljesen kiment a fejéből az üzenet, nem is adta át. Ennek megfeleően naganyám kellőképp meglepődött, amikor pár perc múlva csengettek, és Béla állt az ajtóban.
 - Jó napot Béla! Mi szél hozta?
 - Csókolom, a Kocsis úr küldött föl.
 - Miért Béla?
 - Hát felküldött.
Nagyanyám kezdte nem érteni a dolgot. Apám ekkor érkezett a kézmosásból, kapcsolt, és nagyanyám háta mögött elkezdett mutogatni, majd átadta az üzenetet. Nagyanyám zavarba jött, hogy most hová is tegye Bélát. (Ez még a társbérletes időszak volt, nekik a lakás azon fele jutott, ahol a fürdő volt eredetileg, ott volt a konyha, szóval nem volt egy táncterem.) Kínjában beterelte a nappaliba, a szépen megtertett asztalhoz, és leültette apám ebédjéhez.
 - Fogjon hozzá Béla!
 - Köszönöm, csókolom!  - mondta Bélánk, és úgy ahogy megjött, nekilátott a csirkeaprólék levesnek. Egy kis cuppogás, egy kis rágcsálás, majd nagyanyám és apám döbbenten nézték, hogy ott a szemük láttára bekövetkezik az egyik legtitokzatosabb bibliai csoda, az Úr színeváltozása. Persze ahogy Puskás öcsi is mondta: nagy ember nagy csoda, kis ember kis csoda. (Vagy valami hasonló.) Mert Bélánk nem egész testében változott el, csak a kezeiben. Ahogy fogyott a leves és a benne levő aprólék, úgy tisztultak Béla ujjai, míg a végére mind a tíz ujjának végei rózsaszínen ragyogtak, a többi meg maradt ugyanolyan szürke, mint volt.
Bélánk ezután felállt, megköszönte az ebédet, majd mint aki jól végezte dolgát, ott hagyta két, döbbenten pislogó ősömet és visszament a sarki kocsmába.