A tegnapi vérsajtos sztoriról eszembe jutott egy másik, de ennek anyu már szenvedő alanya. A Joliot Curie téren (régi-új Királyhágó tér) volt két kis ház, az egyik boltíves, meszelt falú pincéjében volt a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet borkimérése. Nagy hordókból adták a bort a vevők üvegeibe, a falon kovácsoltvas táblákon bordal idézetek, a mennyezeten kocsikerékből csinált lámpa, ráadásul olcsó és jó boruk is volt. Később ez utóbbi kettő lassan megszűnt, végül maga a borkimérés is, ma egy hétemeletes csupaüveg, csupagránit irodaház áll a két kis düledező ház helyén. (Azért egyetemistaként még innen hordtam a bikavért a Vásárhelyi Napokra.) Imádtam ide lejárni gyerekkoromban, az eladók is kedveltek, ezért öt évesen már lemehettem egyedül is, ki is szolgáltak, át sem vágtak. Legfeljebb ha nem voltak sokan, akkor eltrécseltünk vagy negyed órát, és lassan értem haza. Apámat akkor műtötték fekéllyel, kikapták a gyomra jó harmadát, hirtelen kevés lett a sava. Mondta neki a kórházban a prof, hogy vacsora után nyugodtan igyon meg egy pohár vörösbort, az jót fog tenni. Innentől csak Kadarkáért jártam, még arra is emlékszem, hogy 18 Ft volt litere. Egy ilyen vásárlásból mentem hazafelé, lóbáltam szépen a kezemben a literes üveget, amikor jött szembe egy házaspár. Rettentő öregek voltak, lehettek vagy negyven évesek. Kedvesen köszöntek, és megkérdezték:
 - Hová viszed a bort kisfiú?
 - Apukámnak.
 - Apukád szereti a bort?
 - Apukámnak az orvos rendelte.
 - És anyukád?
 - Anyukám? Anyukám csak úgy rászokott.