Linának szülinapja volt, Binzunsteinné sütött is neki tortát. No, ez nem most volt, hanem vagy két hónapja, de sebaj, azért elmesélem, mert most (is) aktuális. Szóval megsült az első torta, a nagyszülőkkel együtt megettük. Megsült a második torta, a zsúron megettük. (Mellesleg aki riadozik attól, hogy tizenpár ovis korú gyereket, plusz a hozzájuk tartozó szülőket bezsúfolja a lakásába, de lábrázást kap a McDonald'snak még említésétől is, annak melegen tudom ajánlani a Természettudományi Múzeumot, mint bulihelyszínt, mert remek. Kedves, hozzáértő -gyerekehez is, természettudományhoz is- moderátorok, szimpatikus teremőr nénik, és elviselhető árak.) Megsült a harmadik torta is, na, ezt nem ettük meg, mert Binzunsteinné szerint megégett a széle (szerintem meg nem, de mit számít itt egy férj véleménye?), úgyhogy megsült a negyedik is, azt megették az oviban. De hát ott volt a harmadik, a megégett szélű. (Lehet még követni?) Megvolt arra is a terv: hétvégén felkockázzuk, nyakon öntjük egy kis pudinggal, és ebéd után megesszük. Addig folpackba vele, és mehet a spejzba.
Igen, csak nálunk ami egyszer bekerül a spejzba, azt jó eséllyel csak a molyok hozzák ki, úgyhogy ez is elfelejtődött. Mire újra eszünkbe jutott, már szöget lehetett volna vele beverni. Ezt sem értem, hogy történt, mert nem penészedett meg a folpackban, hanem kopogósra száradt, de mindegy, nem kell mindet tudni. Ekkor már tudatosan félretettük, hogy majd ha megyünk kacsát etetni...
Ugyanis amikor Tatár nagyihoz megyünk, le szoktunk ugrani a Rómaira is. Ott, ahol a strand meleg vize befolyik a Dunába, mindig vannak kacsák és sirályok, remek szórakozás etetni őket. Mármint a gyerekeknek, nekünk meg az, hogy egy lépéssel gyorsabbak legyünk, mint a gyerek, aki nagy buzgalmában bokáig bemegy a kacsák után a jeges Dunába.Múlt héten jött el az, hogy összeszedtük az összegyűlt száraz kiflit, zsömlét, kenyeret, hozzácsaptuk a tortalapot, és irány a Római. Megérkezünk, kiszállunk, épp fognám a zacskót, mire Lina elkezd visítani:
- A tortám, a tortám!
- Mi a baj Linuskám?
- Az az én tortám!
- Igen, az volt, de megszáradt, és most odaadjuk a kacsáknak.
- De neeem, az az enyém, én akarom megenni!
Próbáltuk győzködni, hogy száraz, két hónapos, és különben sem az övé, elvégre neki a mami sütött másikat, amit meg is ettek az oviban, hajthatatlan volt, torta maradt a kalaptartón. Kacsák megetetve, indulás haza. Elmaradt az uzsonna, úgyhogy éhesek is voltak már,hazafelé megemlítettem, hogy kakaós kifli van vacsorára, mire Lina felvisított:
- Neeem, én tortát eszem. (Hmmm, indián asszony nem felejt.)
Kezdtem elveszteni a béketűrésemet, fogtam a tortát, és elkezdtem vele a fejét kopogtatni (remek hangja volt), de ez sem győzte meg. Felvittem a tortát, megcsináltam a kakaót, aztán mindkettőnek törtem egy-egy darabot a tányérjára, és mellé tettem egy kis baracklekvárt. Nem volt könnyű, két kézzel kellett megfognom, olyan masszív volt. Kivittem nekik, hogy "jó étvágyat!". Becsületükre legyen mondva, neki is láttak. Aztán én lepődtem meg a legjobban, mert még ízlett is nekik. Ezen már én is felbátorodtam, törtem magamnak is egy darabot. Ezúton közlöm, most már tudom, hogy készül a babapiskóta. Ugyanis tök olyan íze volt. Gyorsan töltöttem is egy pohár vörösbort, és szépen beleáztattam, úgyhogy egész jó vacsora lett a kéthónapos, kicsit égett, madárlátta tortalapból, a fele elfogyott.
U.i.: Másnap már nem akarták enni, behoztam hát a mukahelyemre, és a kollégákkal a kávéhoz megettük. Utána azért elmondtam nekik, mit is esznek.