Új tag jelenik meg ebben a bejegyzésben, az édeserdély. Nem kell aggódni, most sem kezdek politizélni, csak a múltkori padlizsánról, meg a melegről ma eszembe jutott ez a jeges kávé dolog, arról egy másik történet, szóval úgy döntöttem, ez is csak egy újabb sztori lehetőség.
Nem retro, hisz' alig nyolc éve, hogy bimbózó kapcsolatunk hajnalán (így kell gejlül mondani?) Binzunsteinnével elmentünk megnézni a híres feketetói vásárt. Talán az is megérne egy bejegyzést, de már annyian és annyiszor írtak róla különböző fórumokban, meg blogokban, hogy úgy döntöttem, nem én fogom nyolszázhuszonharmadszor is megírni. Tulajdonképpen érdekelne, milyen ma, amikor buszos társasutak hordják rá az embereket Pestről, de még jobban érdekelne, milyen lehetett húsz éve, amikor még nem a pesti antik árusok képezték a vásárlók zömét. Az biztos, hogy abban az évben nálunk is mindenki erdélyi háziszőttest kapott ajándékba, de már akkor is látszott, hogy ez nem több önáltatásnál, ugyanis a kutya sem sző már a házaknál. Ezért a helyi aszony előszedi a ládából a nagymama régi parasztvászon lepedőjét, kihímezi, vagy kivarrja, aztán eladja a hülyepöstinek, az meg boldog, hogy otthon is lehet falust játszani, nem csak a kapolcsi egy hétben. Azóta mi is boldogok vagyunk vele na, most mit néztek így?! Még mindig jobb, mint a kihímzett, eredeti kínai ikeja lepedő, amit népviseletbe öltözve árulnak az aluljáróban.
Szóval elmentünk egy hétre, és megnéztük, amit Kalotaszegen megnézni érdemesnek tartottunk. Ez nem volt kevés, főleg nem úgy, hogy buszközlekedés gyakorlatilag nem létezett, a falvak felébe nem is vezet(ett) aszfalt út. Korábbi székelyföldi tapasztalatok alapján persze a kettőnek nincs semmi kapcsolata egymással, simán elmegy a busz a földúton. Igaz, olyan is. Mármint a busz. Meg az út. Szóval turista nem nagyon jár(t) arra, úgyhogy a falvak egy része nem is volt kitáblázva, legfeljebb egy irányból. (Most, hogy lassan a lányaink mobilisak lettek, meg kéne nézni mi változott, biztos élveznék. Vagy nem. Tavaly is féltek a füstös kéménytől Kemencén, amikor az aktuális falust játszottuk.)
Szóval utak. Mindenképpen meg akartam nézni cifra Kalotaszeget, meg Sztánán a Varjúvárat. Persze nem körbe-karikába, hanem jó tájfutó módjára térképpel, át a falvakon. Suzukinak nem gond ez, ráz ugyan, mint a veszedelem, de megy. Akkor is, ha október van, akkor is ha esik, és tiszta agyag minden. Tábla sehol, de maradok mindig a legnagyobbnak látszó úton, ráadásul kilóra jó irányba is megy. Aztán már nem. Aztán meg jön a temető, és vége a falunak. Viszont szép, tágas legelő egy nagy, lapos, füves gerincen, sehol semmi sár, remekül autózható, megyünk tovább. Egyszerre birkanyáj, kuvaszok, satufék. Mire körülnéztem, be voltunk kerítve birkával és kutyával. Szerencsére volt pásztor, úgyhogy udvariasan köszöntem, ő visszahívta a kutyákat, és szintén köszönt. Románul. No, innen kicsit nehézkesnek látszott a dolog. Ő románul, Binzunsteinné franciául, én kézzel-lábbal. Viszont öt perc alatt megegyeztünk, bun drum, indultunk. És mire jó, ha nem beszéled a nyelvet? Bármire. Tíz perc múlva rajta voltunk a főúton, és jó irányba mentünk. Meg is találtuk a falut, de addigra a hócipőnk tele volt a nyirkos őszi idővel, irány a kocsma, kérjünk egy kávét. Kocsma nincs, illetve a bolttal közösen. Rendes, hosszú parasztház, középen a konyha helyén a bolt, az udvari szobában a raktár, vagy tán a lakás, a tiszta szobában pár fa asztal és szék, ez kocsma. A falon valami nemzetközi botanikai kongresszus előadására készült poszterek mutatják be több nyelven a környék flóráját. Fapad, poszter és olcsó pálinka: tiszta magyar tudományos élet. Vettünk két csokit, és megkérdeztem:
- Van-e kávé?
- Persze hogy van, hogy kérik?
- ???
- Hát úgy, ahogy a helyiek?
Na, itt már érteni véltem a dolgot, mert korábban a Székelyföldön is mindig zacskós kapucsínót adtak, ha nem mondtam külön, hogy főzött presszót kérek. Csak eleinte tettem így, aztán rájöttem, hogy miért nem isszák azt a lakosok. Szóval úgy kértem, mint a helyiek. Az asszony fogott két méretes poharat, majd beletett egy-egy kanál Nescafét, rátett két-két cukrot, majd jött a meglepetés, a couleur locale. Elővett egy kétliteres kólát a hűtőből, és feltöltötte vele a poharat. Amikor ránézett a döbbent fejemre, csak ennyit mondott:
- Itt így szokták inni a kávét.
Attól eltekintve, hogy átfagyva a fene sem vágyott egy pohár hideg kólára, a dolog működik. Teljesen profi frappé lesz belőle, minden rázás nélkül is hab a fele, mégpedig egész tartós hab. Írtam már jeges kávéról itt is, de azért ebbe nem próbálnék tejet tenni. (Ha valaki mégis kipróbálta, az szóljon, milyen lett.) Mindenesetre irodai környezetben sokkal egyszerűbben előállítható, mint a fent belinkelt "eredeti". És ilyen időben ez nem is egy utolsó dolog.