Csokis család

Ez tulajdonképpen akár ciki is lehetne karácsonyra, annyira egyszerű, de szerencsére a gyerekeknek egy csepp érzékük sincs ahhoz, hogy a drága ajándékokat többre tartsák, mint a filléreseket. A lent látható autó egy gyümölcsös kartonládából készült, reklámújságok és alkoholos filc felhasználásával. Ha valaki azért mégis csak spilázni akarja egy kicsit a dolgot, akkor vegyen hozzá egy elemes játék kormányt (Lina ölében az van, 2-6000 Ft, csicsától függően), és akkor eleget tett a családi sznobériának, a többi felnőtt szemében is megvan az ajándék.

Mellesleg a képen a csajok épp Gizihez indulnak a Balatonra.

Update:
Miként egyik olvasóm mondta: ... és meg lehet csinálni úgy is, hogy rendesen nézzen ki. Ez igaz. Ez egy bevásárlás mellékterméke volt, amibe a csajok egyszerűen beleültek, én meg egy vastag alkoholos filccel autót csináltam belőe. Aztán egy szabad délelőttömön kicsit felcsicsáztam, de elfogyott a lelkesedésem, és ilyen lett. Meglepően tartós darab, most kezd szétmenni, bő egy év után.

Most épp egy kicsit megkönyörült rajtunk a tél, de jön még a dér, és kutyára! Ennek kapcsán adok tippet azon sorstársaknak akik -alkalmazottak lévén- reggel nyolckor nem hódolhatnak a forralt bor élvezetének. Pedig milyen jó is lenne széltől kifújt pofával, ázottan és átfagyva beérkezve, egy jó bögre fűszeres forralt borral kezdeni a napot! Szintén jól jön a recept, amikor az autóval hozzánk érkező vendégek közül a sofőrnek csak a szagolgatás jut. Itt a megoldás, a saját fejlesztésű, alkoholmentes forralt bor:

Az alapja a 100%-os (de minimum 50%-os) szőlőlé. Szükség esetén almaléből is lehet csinálni, sem én, sem az ezzel megitatott kollégák és barátok nem találtak benne semmi furcsát. Viszont kerüljétek a 12%-os cukros vizet, mert abból minden lesz, csak embernek való ital nem. A 100%-os levet 1:1-ben, az 50%-ost 2:1-ben higítod vízzel, és a szokásos módon forralt bort főzöl belőle. Legfeljebb a cukorral kell csínján bánni, mert ezek a gyümölcslevek alapból elég édesek.
A munkahelyi verzió trükkje az, hogy a fűszereket az átfolyós teafőző szűrőjébe teszed, és azon ereszted át a vizet. Utána az egész szűrőt (akár fix, akár papír) fűszerestül beleengeded a kannába, bekapcsolva hagyod a főző melegen tartó funkcióját, és legalább tíz percig még áztatod a vízben. Utána hozzáadod a gyümölcslevet, és ízlés szerint cukrozod. További egyszerűsítés, és a minőséget egyáltalán nem rontja, ha az egyesével összeszedett fűszerek helyett egy kanálnyi Kotányi Mézessütemény fűszerkeveréket, és egy zacskó vaníliás cukrot használsz hozzá. Ekkor egyrészt megspórolhatod a szűrőzést, mert az őrölt fűszerek szépen leülnek a kanna aljára, másrészt egyszerűbb a fiókban egy zacskó keveréket tartani az öt zacskó különböző fűszer helyett. Lehet persze néha forraltbor fűszerkeveréket is kapni a boltokban, de sokkal ritkább. Én legalábbis a régi fajta, lógatós-filterest már évek óta nem láttam. Van ugyan helyette a Kotányinak egy forralt bor fűszerkeveréke, de abban az a trükk, hogy egy teljes zacskó kell egy liter borba, miközben kábé ugyanannyiba kerül csomagja, mint a mézessüteményé, amiből csak egy kanálnyi kell. Az átvágás az, hogy a forralt boros kb. 90%-a cukor, azt veszed meg jó drágán. Szóval kedves kolleginák és kollégák:

Le a munkahelyi vacogással, éljen a forralt bor!

És ha még ezt sem lehet, akkor áztassatok lábat, az sem rossz!

Amíg az autó készül, beteszem egy tavalyi ajándék képét, hátha valaki kedvet kap hozzá. Nem kell hozzá túl nagy szakértelem, elvégre nekem sincs, mégis megcsináltam. Az egész arról jutott eszembe, hogy megy mostanában az M2-n egy koreai sorozat, A palota ékköve. Tudom, hogy nem helyes, ha a gyerekek ilyet néznek, de az enyémek sajnos teljesen rákattantak.

Igazából messze jobb, mint egy -állítólag-, az ő korosztályuknak készült "Én kicsi pónim" szörnyűség, mert lényegesen kevesebb benne az agresszió, sokkal nyugisabbak a képváltások, egyszerűen lassabb az egész. De a legnagyobb szám, hogy azóta a csajok nagyon belejöttek a főzésbe. A történet ugyanis egy (a?) koreai királyi udvarban játszódik, valamikor az európaiak megjelenése előtt. Azon belül is a konyhán, ahol a konyhát vezető udvarhölgyek, és beosztottaik rivalizálnak és küzdenek a legjobb udvari szakács címért. Közben fantasztikus dolgokat főznek, amiket az operatőr még fantasztikusabban mutat be. Szóval azóta nálunk rendszeres a túrós palacsinta szója mártással, és a polip leves csiperke gombával. Ehhez a tavaly karácsonyra kapott babakonyhát használják.

Recept:

Elmész a legközelebbi barkácsáruházba, és megnézed, hogy 40 centi széles, másodosztályú, táblásított fenyő lapból mik a járatos méretek (én egy év alatt már elfelejtettem)

Otthon megtervezed a sütőt, lehetőeg úgy, hogy minél kevesebb legyen a hulladék. Praktikusan 40 centi mély, és 43,6 centi széles legyen, akkor széltében nem kell vágni.

Visszamész a barkácsáruházba, megveszed az anyagot, és ott rögtön méretre is vágatod. Így szálltani is egyszerűbb, meg a munka nagy pontosságot igénylő részét elvégeztetted mással. (Ha vágásnál a derékszögek nem lesznek derékszögek, akkor rondák lesznek az illesztések, ők viszont géppel csinálják.)

Megveszed a kiegészítőket: 80-as csiszolópapír, zongorazsanér, 1 db ajtózáró csappantyú, 3*35 mm-es facsavarok, vizes/alkoholos pác, vízbázisú lakk, fa, vagy műanyag bútorgomb (ez nekem volt otthon, mert anno leszedtük a tálaló eredeti gombjait). A szürke előlap az IKEA Fyndből származó szekrény hátlap, egyszer vettem, hogy valamire majd csak jó lesz, de szinte bármi lehet. A négy főzőlap parafa poháralátét, fekete akril festékkel lefújva, szintén jól helyettesíthető.

Összeállítod a darabokat, ügyelve, hogy a derékszögek derékszögek legyenek (iskolai vonalzó!), majd pár szöggel rögzíted az elemek helyzetét. (Ehhez jó, ha van egy segítséged, különben csak hadakozol a lapokkal.) Végül csavarokkal fixálod az egészet. Ha nem vagy lusta a csavarok helyét előfúrni, akkor el sem fognak repedni a lapjaid. Szintén nem hátrány, ha a összeállítás előtt az éleket megkened faragasztóval, masszívabb lesz az egész. A belső polc nálam kihúzható, hogy könnyebb legyen takarítani, és szintén emiatt nincs háta sem a tűzhelynek. Viszont hátul alul-felül van egy kis merevítő csík, a vágáskor leeső hulladék úgyis kiadta.

Az ajtó nyílását rajzold fel a lapra, és dekopír fűrésszel vágd ki. A gombok csavarozva vannak a szürke bútor hátlapra, de viszonylag lazán, hogy forgatni lehessen őket. Ahol a csavar hozzáérne a tűzhelyhez, ott 10-es fúróval fúrd be kicsit a bútorlapot, így a csavar feje szabadon elfordulhat a fészekben, és a gombot nem lehet lecsavarni. Ezután a előlapot tedd félre, és a fenyő részeket csiszoltam meg, pácold, majd lakkozd. Ez nem egy nagy munka, ráadásul a vizes alapú dolgok gyorsan száradnak, és nem is büdösek. Ha az anyag az első lakkozás után "kiszőrösödik" (szerintem ki fog), akkor finoman csiszold át. Ugyanígy fesd és lakkozd a főzőlapokat is, de azokat nem kell átcsiszolni.

Ha megszáradt, az ajtót a méretre vágott zongora zsanérral csavarozd a helyére, majd szereld fel a záró csappantyút. (Eredetileg úgy gondoltam, hogy plexit teszek az ajtóra, de aztán elvetettem: így a gyerekeknek könnyebb nyitni-csukni. Ugyanezért nem került rá fogantyú sem.) Végül a félretett, kész "vezérlő panelt" és a négy főzőlapot ragaszd fel  tűzhelyre, és pár órára pillanatszorítókkal rögzítsd. Ha szerencséd van, nem ez lesz a reakció:

Ma akkorát szívtam, mint már rég, de jelentem, az akarat győzedelmeskedett a durva anyagon! Rettenetesen vedlett volt már az öreg Nokia 6103-asom, ezért a Vaterán vettem neki egy új házat. 1300,- forint volt, plusz 350,- a postaköltség. Ma reggel úgy döntöttem, hogy kihasználom az ünnepnappal egybekötött nyugodt, őszi időszakot, amikor úgyis kevés a meló, és elkezdtem átműteni a telefont a régi házból az újba. Persze az utángyártott "kici, szárga, gazdaszágosz" ház nem tökéletes, ezért faragni kellett rajta, hogy a szalagkábelt át lehessen dugni a megfelelő lyukon, de a végén azért sikerült a ház eltörése nélkül megoldanom a dolgot. Még csak nem is látszik a gányolás. Ezen kívül két oldalsó gomb hiányzott a készletből, de azt a régiből kipótoltam. Kicsit felemás lett, de tényleg nem feltűnő. További nehezítés, hogy a házon eredetileg pár fém alkatrész bele volt olvasztva a műanyagba, úgyhogy ezeket snitzer és forrasztópáka alkotó alkalmazásával tettem át az új házba. Összességében másfél órát szoptam vale, most viszont van egy vadi újnak kinéző telefonom, és került az egész 1650 forintomba, úgyhogy meg vagyok elégedve magammal.

Tavaly csináltam gyerek tájfutó versenyt a baráti körnek, és ahhoz képest, hogy csak előző délután egyeztettem a "versenyzők" szüleivel hogy lesz, meglepően jól sikerült. Ezen felbuzdulva idén is megcsinálom, és azért "blogolom ki", hogy azok is nyugodtan jöjjenek, akik csak a blogot olvassák, a 30-as fúk és lonyák topikot nem.

A gyerekverseny lényege az, hogy nem szívatjuk a kölköket, hanem valami szép napos, ligetes részen kitűzünk egy végig szalagozott, kb. 500 méter hosszú pályát, amin nagyjából egyenletesen elosztva elhelyezzük a pontokat. A pontokon bója és zsírkréta van. Ha a gyerek nagyobb, vagy gyakorlott, akkor egyedül végigmegy rajta, és a magával vitt versenyzőkartonra vonalakat húzgál a zsírkrétával, majd a célban átveszi a teljesítésért járó valamit. (Szerintem Pilóta, vagy egyéb keksz-féle lesz.) Aki kicsi (1-3 év közt), félős, vagy először jár ilyenen, az természetesen szülővel indul. Időmérés, helyezés nincs, midenki nyer, aki végigmegy. Az indulás természetesen ingyenes, elvégre az összes költség a két csomag Pilóta, maradék zsírkréta minden gyerekes családban akad. (A képet a Hegyisport Szentendre Egyesület honlapjáról loptam. Bocs!)

Tavaly a Virágos-nyeregben voltunk, idén a Hűvösvölgyre gondoltam. Hogy a villamos és  a Gyermekvasút közti kis erdő lesz, vagy a Nagyrét, azt még kitalálom. Szintén kérdéses, hogy október 17-én, szombat délután (a déli alvásidő után) legyen, vagy 18-án, vasárnap délelőtt. Én inkább az utóbbira szavaznék, mert mostanában már elég korán sötétedik, és a mieink mérhetetlenül el tudják húzni az alvást. Hogy tudd, miből marad ki a gyerek, ha nem kóstol bele a tájfutásba, olvasd (újra) a négy tájfutás taget viselő posztot. Belátom, hogy jó érzésű szülőnek ez inkább elrettentő, mincs csábító, de most minek hantázzak: ez egy ilyen sport, azt szeretjük, ha húsz év múlva, a meleg szobában ülve és borozgatva, a kívülállókat mindenféle történetekkel ijesztgethetjük. Kérdésekre szívesen válaszolok levélben, kommentben és a fent belinkelt 30-as topikban is.

És hogy ne maradjatok retro nélkül, itt a múltkori doomos cikk párja. Ugyanarról a velencei versenyről írtam, együtt is jelentek meg anno.

VELENCE

 

Velence! Az Adria gyöngyszeme, Európa ékszerdoboza, festők, szobrászok, építészek és zeneszerzők Mekkája, az európai kultúra egyik központja. Lagúnák és gondolák, karnevál és belcanto. Velence! Évente egy nap rengeteg koszos, saras, büdös, izzadt, csóró tájfutóé, akik nem bírnak a fenekükön megmaradni, és elijesztik a jól fizető turistákat. Idén november 9-én rendezték a XVIII. Velencei Tájfutó Találkozót, amin néhány elvetemült barátommal egyetemben én is indultam. Okulva a nyári útból (lásd a múltkori Mont Blanc cikket!), új autót választottunk az útra. Ezzel már nem is volt baj, de azért rosszul éreztük volna magunkat, ha nem történik valami. A rendezők elfelejtettek minket értesíteni, hogy az a szállás, amit mi levélben lefoglaltunk náluk, nem létezik. Ott álltunk Velence közepén iszonyú hátizsákokkal, és nem volt hol aludnunk. Az összes olcsó szállás elfogyott, és azon kezdtünk már gondolkozni, hogy ilyenkor mi van, elvégre Velence nem egy erdő, hogy az ember csak úgy lefeküdjön aludni valahol, amikor a rendezőség felajánlotta, hogy alhatunk a másnapi célhoz felállított sátorban. Azt hiszem, nem sokan mondhatják el magukról, hogy a Szent Márk tértől 200 méterre, Velence egyik főutcáján sátraztak háborítatlanul. Amikor először jutottam el Velencébe, úgy jöttem haza: „Itt lenne ám igazán hülye ötlet tájfutó versenyt rendezni!” Rögtön megnyugtattak, hogy nem én vagyok az első, aki erre gondolt, úgyhogy már évek óta van városi futás a lagúnák közt. Azóta vágytam eljutni erre az őrültségre. (Minden tiszteletem a rendezőké, de ezt nem nagyon lehet másnak hívni.) Aki járt már Velencében, tudja, hogy a tájékozódás még a turisták számára készült, az utcaneveket feltüntető térképpel is nehéz. A tájfutó térkép lényege éppen az, hogy ilyen „fölösleges” információk nem szerepelnek rajta. Nagyjából olyan az ember érzése, mintha Doom-ot játszatnánk a „Virágot Algernonnak” című könyv címszereplőjével. A rajt után kivágódik az ember a kordonból, és elindul az első pontra. Ha nem kéne rohanni - nem kötelező, de akkor minek versenyzek - , ez lenne a világ legszebb városnéző túrája. Colleoni, a zsoldosvezér peckesen ül a lován - naná, hogy a hülye tájfutó pont a ló feneke felől jön, nehogy nézelődni tudjon -, aztán elfutok néhány reneszánsz palota mellett - a Ca D’ Oro hátulról pont olyan, mint egy IX. kerületi bérház, csak a Canale Grande felől borítja márvány -, majd hamarosan a Rialto következik. No, itt álljunk meg egy kicsit! Nem is nagyon tehetünk mást, hiszen ez a város központja. Itt télen-nyáron, esôben-hóban akkora a forgalom, mint a Váci utcában ádventkor. Itt fusson, aki tud. No, azért megpróbáltam. Két japán turista eltiporva, néhány fotó elrontva (sajnos pont akkor exponáltak, amikor átrohantam előttük), egy versenytárs felöklelve. (Kis buta, nem tanult fizikát. Nem tudta, hogy a lendület nem a magasságtól, hanem a tömegtől függ.) Persze a rendezőket sem kell félteni. A pályát oda-vissza átviszik a Rialtón, hadd hulljon a férgese. Minden pont kanyargós zsákutcák mélyén van, hogy véletlenül se lehessen beleesni. Láttam olyan pályát, ahol három pont volt egymástól egyenként 80-100 méterre. Csak sajnos kettő közt ott volt a Canale Grande. A delikvens megfogta a pontot, ami egy sikátor végében volt a vízparton. Innen tisztán látszott a következő pont. Csak néha takarta el egy-egy vízibusz, gondola vagy teherhajó. Röpke tíz perc és két kilométer futás után a srác már ott is volt. Az is nagyon helyes, amikor az embernek azon kell filóznia egy átmenetben - miközben ketyeg a versenyidő -, hogy „erre ugyan rövidebb, de nagyobb turistahordák jöhetnek szembe.” Visszafelé az ember még megnézheti a Frarit, és annak már csak örülni tud, hogy a Szent Márk térre legalább nem viszik be. (Őt ugyan nem, de az egyik kategóriának ott is volt pontja.) Miután megússza néhány stukának álcázott galamb mélyrepülésben végrehajtott támadását, kikerülte a sarkon éppen hat ládával beforduló halárust, letaposott két öreg nénit, és elkerült egy szabálytalanul előző babakocsit, valamint végigfröcskölte 826 ember jobbik kabátját, beér a célba. Mivel az ember már régóta tájfutó, így kellőképp elvadult, megállapítja: „Ez iszonyú hülyeség, úgyhogy jövőre is jövünk.”

 

Érdekes, nem csak a pedálos autó, a törpök is kimaradtak eddig, pedig az is a nyár meghatározó része volt. Volt a Kaiser's-Spar-Plus törpgyűjtő akció, a lányokkal bele is vágtunk rendesen. Annyira, hogy a csere-beréhez még topikot is nyitottam az Indexen. Persze a szomszéd néni lányától, Viki keresztmamán keresztül a kollégáimig mindenki ezt gyűjtötte, úgyhogy egész jól ellensúlyozták azt, hogy a csajok mennyit hagytak el az oviban.

A készlet így is dinamikusan változott, arról nem is beszélve, hogy Lina rájött, hogy egyes darabok "szétszerelhetők". Ennek következtében a Hamijaink úgy néznek ki, mint akik épp pisilnek, a Törppicurok meg nyugodtan jelentkezhetnének a Boleyn Anna baráti körbe, vagy ha haladnak a korral, akkor a Fejvesztett Futamba. Minden esetre eljutottunk oda, hogy már csak pár törpünk hiányzott, hogy meglegyen a két sorozat, és a múlt héten befutott egy csere ajánlat a topikban. Persze a csajok épp akkor voltak betegek, úgyhogy mostanra tolódott a dolog lebonyolítása, de ma délelőtt végre elmentem értük. Illetve...

Eleve késve indultam, mert leeresztett az első kerék a bringán. Megpróbáltam felfújni, de defektes volt. Még szerencse, hogy volt itthon belső, így csak ki kellett cserélni, mert gőzöm nincs róla, hogy a flekkek hol vannak, évek óta nem volt defektem. Szóval irány a belváros. Amikor odaértem, észrevettem, hogy induláskor a kapkodásban nyitva felejtettem a nyereg táskámat, és kiestek belőle a papírjaim. Még szerencse, hogy bringával nem hordok mindent, de így is benne volt mindkét bankkártyám, a jogsim, meg a lakcímkártyám, ráadásul az a papír is, amire felírtam azt a telefonszámot, amit a tetthelyről hívni kell. Próbáltam utolérni valaki ismerőst, akiről feltehető, hogy netközelben van, és meg tudja nézni a leveleimet, de persze senki nem vette fel. Közben egyre idegesebb lettem a kártyák miatt is, indultam volna visszafelé az útvonalamon, hátha meglesznek. Irány a volt munkahelyem (Károlyi-kert), hogy a neten megnézzem a számot. Hívtam, hogy kimagyarázkodjam valahogy, de a lány épp nem tudta felvenni a telefont. Közben hívtak az Ferenciek terén levő OTP  fiókból, hogy valaki megtalálta az irataimat, és leadta náluk. Úgyhogy irány oda, összeszedtem a kártyákat, aztán vissza a SITA-ba. Útközben beugrottam a ferences templomba, hogy bedobjak némi pénzt a Szent Antal perselybe (mint tudjuk a gyengeelméjűeknek ő a gyámolítója), de hiába van kint egy csomó persely az előtérben, ahhoz az egyhez pont nem lehet hozzáférni. Szóval ott még tartozásom van, de remélem van nála hitelem. Szóval vissza a SITA-ba a bringáért, aztán irány a törpcsere helye.Azt hiszem, erre a hétre megvolt az aktuális mázlim, lassan szinte lottózhatnék is. Vagy legalább az OTP elkezdhetne emelkedni a tőzsdén.

 Ja, ha valakinek van egy fölös Tréfije, ne tartsa magát vissza! A hátsó sor bármelyikéért cserélem, de adományok is szívesen fogadtatnak.

Lassan azért folytatom. Szóval megvolt az első futómű, és viszonylag egyszerűen. Ez azt jelentette, hogy csak az egyik deszka repedt el, miközben a vörösréz perselyt beütöttem a helyére, de mivel a méretek és a "knowhow" már megvolt, ezt egy óra alatt újra lehetett gyártani. A sarki Praktikerben megvettem a váznak valót, ami 56*28-as fenyőfa stafni volt. Ahogy anyukám mondaná, "hülyének van szerencséje", Ugyanis eszembe nem jutott utána mérni, hogy ez hogy viszonyul az első futómű T-idomjaihoz, meg az alátétekhez. Pont jó lett, úgyhogy megúsztam a vésést, vagy a marást. Ezután elmentem a Zatik faáruházba, mert gőzöm nem volt róla, hogy miből lesz a kasztni. Illetve azt tudtam, hogy rétegelt lemezből, de hogy milyen fajtából, és milyen vastagságúból, arról dunsztom sem volt. Ott a helyszínen a 8 mm-es bükk tűnt a legjobbnak, mert viszonylag kemény is a felülete (a nyárhoz, nyírhoz képest feltétlenül), de azért 8 mm-esben még meg lehetett úgy hajlítani, ahogy akartam. Nagyjából méretre vágattam, hogy szállítani lehessen, aztán a szobában felszerkesztettem rá az A/4-es méretű tervemet, a két lapot összefogtam pár csavarral, és nekiestem a dekopírral. Jól lehetett vágni, a r fémfűrész-lap egyáltalán nem tépte az anyagot. Mivel a 8-as anyagba nem lehet rendesen csavarozni, 2*2-es fenyő lécekkel, plusz ragasztással illesztettem a karosszéria elemeit. A csavarfejeket süllyesztettem, hogy ha ráglettelek, eltűnjenek. Gondoltam arra is, hogy szép kárpitosszögekkel kialakítok egy "szegecsképet", de ez úgysem lenne tartó elem, úgyhogy egyelőre parkol az ötlet, majd a végén meglátom. Meglepően könnyen sikerült  a kaszni elejének "befűzése" is a keret mögé, a végeredmény egy egész pofás autó lett.

Itt tartottam február elején, nem egészen egy hónap után.

No, kábé idáig ment simán a dolog, utána kezdődött a szívás.

Először a hátsó tengely, és a meghajtás okozott fejtörést. Az eredeti ötlet két független féltengely lett volna úgy, hogy az egyiken van a racsnis kerék, a racsni befelé fordítva, és a gyerek ezt hajtja. Ráadásul úgy, hogy egy kontrás kereket teszek fel a kontra kar bekötése nélkül, így hátrafelé tekerve a pedált tolatni lehet vele. Innen jött képbe Gabi kolléga a rengeteg eszével és kreativitásával. El is készült a tengely perselyezése, be is szereltük. Igenám, de már így, terheletlenül is látszott, hogy ez nem lesz hosszú életű megoldás, az egész ki fog kopni a fából. Át kellett térni az átmenő tengelyre. (Itt balra látható a köztes megoldás.)

Elmentem, vettem egy 10-es menetes szálat 8.8-as anyagból, azóta is ott áll a sarokban, mert Gabi megvétózta, hogy a menet mindig mindent ki fog járni, inkább kerítsünk egy 10-es pálcát, és metsszünk annak a végére menetet. A másik probléma az volt, hogy nem lesz jó a fék, mert egy öt éves gyerek ha baj van, nem fog automatikusan fékezni, csak leáll a tekeréssel, és attól az autó még megy tovább. Legyen inkább örökhajtós. Igen, de ha örökhajtós lesz, akkor a szabadonfutó kerekek közül az egyiket rögzíteni kell a tengelyen, ami nem is olyan egyszerű. És persze ekkor elvethető a kontra is, hisz' automatikusan megoldódik a tolatás problémája. A másik keréknek persze szabadonfutónak kell maradnia, különben Lina a kanyarokban majd össze... magát az erőlködéstől. Szóval kontrás kerék ment a levesbe (illetve szeptemberben Lina frissen összerakott biciklijébe, de ez majd egy másik poszt lesz...)

Gabi kreativitásával megoldódott a kerék rögzítése is. (nem részletezem, mert leírni faxnis, és annyira úgysem érdekel senkit, de egyszerű és nagyszerű megoldás), valamint a hajtás is bekerült a kerékről a tengelyre. Először csak elvileg, mert nem tudtam, hogy lehetne bármit is rögzíteni egy tömör tengelyen, de hát Gabi nem azért van, hogy ily kicsinységeken fennakadjon: tervezett és esztergált két kúpos szorítót, ez tartja most a hajdani Csepel versenygép komplett hátsó tengelyét.

No, itt tartottunk május közepén. Lassultunk már, de még nem álltunk le teljesen. De ami késik, nem múlik...

Nem is tudom, hogy maradt ki eddig Balambér története? Ez egy "szájból mesélős" történet, amit amúgy szabócsaládosan végtelenítve mesélek a csajoknak, ha olyanom van. Egyébként Balambér egy öreg, piros autó, ami eredetileg Józsi bácsié, de Józsi bácsi már öreg, nem vezethet, ezért odaadja Csabának, hogy használja ő. Csaba rendberakja, használja, aztán lassan megérkezik a történetbe Helga a felesége, majd Domi a gyerekük, aztán Nelli cinke, Lina egér, a barátaik (inentől fut több szálon a cselekmény, én már nem is tudom követni, de ők még igen, ebből van is néha probléma), meg Gyula, a 424-es gőzmozdony. Ment, mendegélt a mese, és eszembe jutott, hogy kéne építeni egy Balambért, úgyhogy karácsonyra el is készült a v0.1-es, szobai "dobozautó", amit a plüss állatok tárolására csináltam. Persze elszúrtam, mert csak Nelli fér bele kényelmesen, ráadásul egy centivel magasabb, mint kéne, és nem lehet egyszerűen ki-betologatni az ágy alá.

Viszont innentől vérszemet kaptam, és januárban belekezdtem egy pedálos verzió építésébe, mert valami jópofa játékot akartam a csajoknak tavaszra. Sajnos a dolog kicsit csúszik. Ősz lesz belőle. Esetleg karácsony, vagy jövő tavasz. Őszintén szólva nem számítottam ilyen szívásokra, meg hát a lelkesedésem is csökkent, ahogy jöttek a problémák. Pedig egész jól indult:

Pár hétig túrtam a netet, és próbáltam képeket keresni, hogy más hogy csinálja. (Azt fel sem tételeztem, hogy másnak nem volt még ilyen agymenése.) Találtam is több jópofa ötletet, sőt egy helyen még a terveket is meg lehetett volna rendelni, de aztán kiderült, hogy mégsem, mert ezt a modellt már "kifuttatták." Egyrészt nem értettem, hogy pár PDF fájlon mit lehet kifuttatni, másrészt rájöttem, hogy egy kazal collos mérettel és Whitworth menettel mit is kezdenék? Szóval az ötletek alapján elindult a tervezés, meg a famunka. Ez volt az első lépcső, az első futómű:

A kerekek természetesen gyerek bicikliből vannak, 16"-osak. Egy bringát Feri bácsitól kaptam ajándékba, a másikat kompletten 800 Ft-ért vettem a Vaterán. Az első futómű fém része ¹/₂"-os, horganyzott T-idom, hozzá való kupakkal és csőtoldókkal. (2 db 40 mm-es a két összekötő idom, és egy félbevágott 180 mm-es az irányító kar) Az első futómű 22 mm-es vörösréz muffal (fűtésboltban kapható ez is) van perselyezve kopás ellen, illetve azóta került a fára 4-4 db 20-as alátét, hogy a kupakok ne járják ki a fát. Ez eddig elég jól ment, sőt még a kasztnival sem volt gond, de az majd a következő rész lesz.

A napokban volt egy kis összezördülés a Hová érdemes vacsorázni menni Pesten? topikban, és ennek kapcsán megjegyeztem:

Bocs', hogy nem érintettként belevau, de ez miért szarrágás? Szerintem inkább az az affektálás, amikor valaki a tojásos lecsóhoz Perriert iszik. Persze én csak egy egyszerű, prosztó mérnök vagyok, akit piszkosul nem hat meg az Evian, mert többször vizeltem már bele alpesi gleccserbe háromezer felett, mint amennyit palackozva megittam belőle a völgyben.

Erről eszembe jutott az első mont blancos próbálkozásunkról írott cikkem, abban van egy bekezdés a magashegyi főzőcskéről is. Szerintem megér egy posztot:

Mire kész lettünk, már semmi kedvünk nem volt a sátrunkon kívül maradni, úgyhogy elkezdtünk havat gyûjteni (ez azért nem nehéz arrafelé), majd ebből levest főzni. Ha azt a fázist nem nézi meg az ember, hogy a hóból milyen „víz” lesz, akkor nincs semmi baj a dologgal, de ha magadra főzöl, akkor egyet tehetsz: Meggyőzöd magad, hogy eddig sem voltál túl igényes, miért épp most kezdjed? A hegyi-menü amúgy is elég érdekes. Főként zacskós levesből, zacskós rizsből és zacskós tésztából áll. Ezt egészíted ki kb. napi öt Sport szelettel és Kapucinerrel, egy-két tubus sűrített tejjel és némi kukoricakonzervvel. Ezt utána szabadon variálod egy hétig, majd még hazafelé is eszed a maradékot. A legjobb, amikor a halászlé után nincs kedved a hideg hóban mosogatni, úgyhogy kicsit megsikálod a fazék paprikás karimáját egy kis jéggel, majd megfőzöd benne a rizses húst. Az üres edény éjszakára kimegy az esőbe, reggel kiöntöd belôle a vizet (Fő a higiénia!), beleraksz egy adag havat, felolvasztod (Kicsit pirosas, de kit érdekel?), bele egy tubus csokis tejet és kész a kakaó. Ha előtte egész éjjel a sátor túlsó széle felé másztál álmodban (ahonnan az ott alvó próbált visszarugdosni a helyedre), mert a szél folyamatosan az arcodba nyomta a vizes ponyvát, akkor rájössz, hogy reggel hatkor nincs is ennél jobb.

Ez egy 12 éves írás, és annyit ugyan változott a dolog, hogy manapság többféle zacskós kaja létezik, de az alap ugyanaz. És ami a legrosszabb, hogy hiányzik ez a fajta igénytelenség. 2001 óta nem voltunk magas hegyen, és szerintem legalább 10-12 év, mire a gyerekekkel először mehetünk. Már ha akkor még mindig hiányozni fog, és meg tudom majd emelni a fenekemet.

Pár kép, amit most kaptam a jó nénikémtől

Még a Balatonon Lina kapott egy ugrálókötelet, mert egész nyáron azért rágta a fülünket. Persze hosszú is volt, meg mint utóbb a 13 éves Szonja felhívta rá a figyelmünket, könnyű is, szóval csak korlátozottan használható. Egy hétre rá Szonjáék meglepték őt egy újjal. Szép zöld, a fogója egy-egy csinos fa béka. Persze mindenhová vitte magával, még az ágyba is. Ennek az lett a vége, hogy a béka egyik füléből (miért van egyáltalán egy békának füle?) lerepedt egy darab. Természetesen az oviban, természetesen el is veszett, úgyhogy mondtam, hogy ennyi, ezt nem tudom megjavítani.

Tegnap este Lina a fürdőkádban:
 - Megbeszéltem három barátnőmmel valamit. Megkérdeztem Hannát, Orsit és Borit, kinek a papája tudná megjavítani az ugrálókötelemet. Mindhárman azt mondták, hogy az övék biztos meg tudja. Azt hiszem, Hanna papáját választom.
Jót nevettünk, de Binzunsteinnénak kicsit fennakadt a szeme, és megkérdezte:
- Nem kellett volna Hanna papáját is megkérdezni erről?
Na, erre ketten néztünk nagy, boci szemekkel: Lina és én.
Mióta szoktak a nők bármit is megkérdezni a pasiktól, amiről meg tudnak állapodni maguk is?
 

Új tag jelenik meg ebben a bejegyzésben, az édeserdély. Nem kell aggódni, most sem kezdek politizélni, csak a múltkori padlizsánról, meg a melegről ma eszembe jutott ez a jeges kávé dolog, arról egy másik történet, szóval úgy döntöttem, ez is csak egy újabb sztori lehetőség.

Nem retro, hisz' alig nyolc éve, hogy bimbózó kapcsolatunk hajnalán (így kell gejlül mondani?) Binzunsteinnével elmentünk megnézni a híres feketetói vásárt. Talán az is megérne egy bejegyzést, de már annyian és annyiszor írtak róla különböző fórumokban, meg blogokban, hogy úgy döntöttem, nem én fogom nyolszázhuszonharmadszor is megírni. Tulajdonképpen érdekelne, milyen ma, amikor buszos társasutak hordják rá az embereket Pestről, de még jobban érdekelne, milyen lehetett húsz éve, amikor még nem a pesti antik árusok képezték a vásárlók zömét. Az biztos, hogy abban az évben nálunk is mindenki erdélyi háziszőttest kapott ajándékba, de már akkor is látszott, hogy ez nem több önáltatásnál, ugyanis a kutya sem sző már a házaknál. Ezért a helyi aszony előszedi a ládából a nagymama régi parasztvászon lepedőjét, kihímezi, vagy kivarrja, aztán eladja a hülyepöstinek, az meg boldog, hogy otthon is lehet falust játszani, nem csak a kapolcsi egy hétben. Azóta mi is boldogok vagyunk vele na, most mit néztek így?! Még mindig jobb, mint a kihímzett, eredeti kínai ikeja lepedő, amit népviseletbe öltözve árulnak az aluljáróban.

Szóval elmentünk egy hétre, és megnéztük, amit Kalotaszegen megnézni érdemesnek tartottunk. Ez nem volt kevés, főleg nem úgy, hogy buszközlekedés gyakorlatilag nem létezett, a falvak felébe nem is vezet(ett) aszfalt út. Korábbi székelyföldi tapasztalatok alapján persze a kettőnek nincs semmi kapcsolata egymással, simán elmegy a busz a földúton. Igaz, olyan is. Mármint a busz. Meg az út. Szóval turista nem nagyon jár(t)  arra, úgyhogy a falvak egy része nem is volt kitáblázva, legfeljebb egy irányból. (Most, hogy lassan a lányaink mobilisak lettek, meg kéne nézni mi változott, biztos élveznék. Vagy nem. Tavaly is féltek a füstös kéménytől Kemencén, amikor az aktuális falust játszottuk.)

Szóval utak. Mindenképpen meg akartam nézni cifra Kalotaszeget, meg Sztánán a Varjúvárat. Persze nem körbe-karikába, hanem jó tájfutó módjára térképpel, át a falvakon. Suzukinak nem gond ez, ráz ugyan, mint a veszedelem, de megy. Akkor is, ha október van, akkor is ha esik, és tiszta agyag minden. Tábla sehol, de maradok mindig a legnagyobbnak látszó úton, ráadásul kilóra jó irányba is megy. Aztán már nem. Aztán meg jön a temető, és vége a falunak. Viszont szép, tágas legelő egy nagy, lapos, füves gerincen, sehol semmi sár, remekül autózható, megyünk tovább. Egyszerre birkanyáj, kuvaszok, satufék. Mire körülnéztem, be voltunk kerítve birkával és kutyával. Szerencsére volt pásztor, úgyhogy udvariasan köszöntem, ő visszahívta a kutyákat, és szintén köszönt. Románul. No, innen kicsit nehézkesnek látszott a dolog. Ő románul, Binzunsteinné franciául, én kézzel-lábbal. Viszont öt perc alatt megegyeztünk, bun drum, indultunk. És mire jó, ha nem beszéled a nyelvet? Bármire. Tíz perc múlva rajta voltunk a főúton, és jó irányba mentünk. Meg is találtuk a falut, de addigra a hócipőnk tele volt a nyirkos őszi idővel, irány a kocsma, kérjünk egy kávét. Kocsma nincs, illetve a bolttal közösen. Rendes, hosszú parasztház, középen a konyha helyén a bolt, az udvari szobában a raktár, vagy tán a lakás, a tiszta szobában pár fa asztal és szék, ez kocsma. A falon valami nemzetközi botanikai kongresszus előadására készült poszterek mutatják be több nyelven a környék flóráját. Fapad, poszter és olcsó pálinka: tiszta magyar tudományos élet. Vettünk két csokit, és megkérdeztem:

- Van-e kávé?
- Persze hogy van, hogy kérik?
- ???
- Hát úgy, ahogy a helyiek?

Na, itt már érteni véltem a dolgot, mert korábban a Székelyföldön is mindig zacskós kapucsínót adtak, ha nem mondtam külön, hogy főzött presszót kérek. Csak eleinte tettem így, aztán rájöttem, hogy miért nem isszák azt a lakosok. Szóval úgy kértem, mint a helyiek. Az asszony fogott két méretes poharat, majd beletett egy-egy kanál Nescafét, rátett két-két cukrot, majd jött a meglepetés, a couleur locale. Elővett egy kétliteres kólát a hűtőből, és feltöltötte vele a poharat. Amikor ránézett a döbbent fejemre, csak ennyit mondott:

- Itt így szokták inni a kávét.

Attól eltekintve, hogy átfagyva a fene sem vágyott egy pohár hideg kólára, a dolog működik. Teljesen profi frappé lesz belőle, minden rázás nélkül is hab a fele, mégpedig egész tartós hab. Írtam már jeges kávéról itt is, de azért ebbe nem próbálnék tejet tenni. (Ha valaki mégis kipróbálta, az szóljon, milyen lett.) Mindenesetre irodai környezetben sokkal egyszerűbben előállítható, mint a fent belinkelt "eredeti". És ilyen időben ez nem is egy utolsó dolog.

Szóval a padlizsán, mert eredetileg is arról akartam írni. Tudom, az erdélyi gyökerekkel rendelkezőknek vinete, de én egyrészt itt szocializálódtam a Duna-parton, másrészt így szoktam meg, úgyhogy nekem most már az marad. Nagyon nem szeretten, sőt kifejezetten utáltam gyerekkoromban. Mára nagy kedvencem lett, otthon is én készítem Binzunsteinnének (is). Lina megeszi, ha kell, de nincs oda érte, Nelli meg hangos "hurrá, padlizsán!" kiáltással ül le enni, ha az asztalon van. Szóval tipikus megosztó étel, nyugodtan lehetne kék, madaras  szalvétára helyezett narancshéjban tálalni, beleszúrt vörös szegfűvel.

Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy milyen sokan ismerik, mégis viszonylag kevesen eszik. Felszeletelve, sütve, olajosan, vagy joghurttal ahogy a török-arab gyorsétkezdékben árulják még csak-csak, de a krémmel már kevesen vacakolnak. Pedig meglepően kevés vele a meló. Az tény, hogy az elkészítéséről több a hitvita, mint három egyház szakadásban, de aki valaha is csinálta, az tudja, hogy nem egy babrás étel. Mert ugye lehet vaslapon sütni, vagy sütőben, van aki a faszénre esküszik (aztán meg sír a szája, hogy mennyi meló van vele!). Utána lehet fakéssel háémozni, vagy rozsdamentessel, és békés lekű családanyák harapják át egymás torkát azon, hogy kell-e bele tojás / majonéz, vagy sem. Pedig -lévén ez is parasz étel- ebben is az a jó, mint egy gulyásban: egyszerűen kell csinálni, ha túlspilázod, megette a fene.

Én 2-3 darabot szoktam venni, mert ennyi fér egyszerre a külön erre a célra vett drótos lángelosztómon. Az idális elkészítési ideje az este, mert kevés vele a meló, bármit lehet mellette csinálni, de néha azért rá kell nézni. Szép lassú tűzön, néha egy negyedet forgatva rajtuk, addig sütöm, amíg a héja feketére keményedve, kicsit megszenesedve és repedezve el nem kezd leválni róla.Közben lehet csinálni a vacsorát (kenyér kenés, paradicsom, paprika felvágás, kakaó készítés, mert túl nagy odafigyelést nem igényel. Ha elfelejtenéd, a szaga úgyis szól, mielőtt baj lenne. Szóval amikor már úgy néz ki, hogy minden jóérzésű háziasszony kivágná a francba, akkor elzárod alatt aa tüzet, és elmész vacsorázni, hadd hűljön ki egy kicsit.

Vacsora után bevágod a mosogatóba, és egyszerűen kézzel meghámozod. Ha ez nem megy puszta kézzel, és két perc alatt, akkor nem sütötted meg eléggé. Utána jön az a fázis, amit józan házasszony megintcsak nem tenne. Úgy csinálsz, mint a koszos takarító szivaccsal: kimosod, és kinyomkodod. Az kcsit rohadó, ázott polipcsápra emlékeztető masszát bevágod egy tálba, hozzácsapsz egy kis durvára vágott hagymát (maximum egy fél, de inkább negyed kell), egy kis fokhagymát, sót, borsot és elkezded turmixolni. Közben, mint ha majonézt kevernél, adagolod hozzá az olajat. Persze ezt is lehet cifrázni extra szűz olíva olajjal, de mint említettem, ez paraszt étel, a közönséges napraforgóval épp olyan finom lesz. Túlturmixolni nem érdemes, mert akkor olyan lesz az állaga, mint valami hidegkonyhai egyen krémnek. Persze van, aki azt szereti, szóval újra jöhet elő az ideológiai vita. Amikor kész, az egészet bekanalazod egy dobozba, és eldugod a hűtő mélyére, hogy a család lehetőleg egy napig ne találjon rá. Ugyanis ahhoz, hogy jól összeérjen, kell neki egy-két nap, márpedig ha előtte megeszik, az renonc!

Boldogult gyerekkoromban volt pár étel, amit nem kifejezetten szerettem (tegye fel a kezét, aki az iskolai menzán a kelkáposzta főzelékre izgult rá a máglyarakás, vagy a vargabéles helyett), és ezek közül is pár, amit nem is voltam hajlandó megenni. Ez utóbbi pár dolgot nem is erőltették a szüleim, ha ilyenre támadt gusztusuk, akkor nekem főztek valami mást, vagy kaptam hideget vacsorára. Persze néha egy-egy kiskanállal ezekből is meg kellett kóstolnom, hátha egyszer mégis rendes ember lesz belőlem, de aztán ennyiben maradtunk. Ilyen volt a gomba, az édesvízi hal (érdekes mód, a tengeri reszelt-préselt műhal filét, vagy a hekket szerettem), a padlizsán, a paradicsomos káposzta és a paprikás krumpli. Azóta az első hármat szép lassan nem csak megszoktam, de meg is szerettem, ha kell (és elég sok kolbász van benne) a paprikás krumplit is megeszem, csak a paradkáppal nem voltam képes megbarátkozni. Mindenestre egy balatoni nyaralásunk alkalmával még nem tartottam itt, akkoriban a paprikás krumpli még a vastagon utált kategóriába tartozott. Lehettem vagy öt éves, és Zamárdiból átmentünk rokonokhoz Szántódra vendégségbe. Nem tudom miért, de valahogy úgy alakult, hogy ott is aludtunk. Talán a nagyi nem akart egyedül a három gyerekkel este visszabumlizni, vagy már nem volt vonat, esetleg egy kis nyugis, esti beszélgetésre vágyott? Ki tudja? Mindenesetre meg voltunk híva koszt-kvártélyra, jött a vacsora, és hozták a friss, gőzölgő paprikás krumplit. Én persze rögtön közöltem, hogy nem eszem, de a nagymamámat nem olyan fából fargták, hogy minden szíre-szóra feladja az elveit, kipakolt egy adagot a tányéromra, és közölte, hogy Marcsi nénit nem szabad megsérteni, egyek csak, finom az. Kicsit turkáltam benne, aztán kiettem a kolbászt, a maradékot meg megpróbáltam feltűnés nélkül elkenni a tányér szélén, de hiába, az a csuszpájz állagú izé csak nem akart eltűnni. Nagyi ekkor keményebben rám szólt, hogy azonnal egyek belőle, hogy képzelem én, hogy megsértem a vendéglátókat (hogy az miért nem volt baj, hogy ők meg engem sértettek a meg ezzel a vacsorával, azt nem tudom), mire a nővérem tíz éve, és korán kifejlődött szakszervezeti aktivista öntudata teljes magabiztosságával közölte:
 - De a paprikás krumplit tényleg nem szereti. Sőt, azt még otthon sem kell megennie, pedig te is tudod, hogy az apuék elég szigorúak ebben!
  - Nem érdekel, legalább a felét meg kell ennie, különben nincs más, főleg nem süti!
Mit volt mit tenni, pár kanállal legyűrtem a csirízből, de úgy érzetem, az a pár darab krumpli mindjárt vissza is jön megnézni a kint maradt társait. Eljött a fürdés, fogmosás, fekvés, és a vendégszobában, mint rutinos versenyző, a felső helyet kaptam az emeletes ágyban. Az éjszaka közepén viszont arra ébredtem, hogy mégiscsak kikívánkozik a friss, balatoni levegőre az a vacsora, felültem hát. Na, ezt nem kellett volna, de hát az ember mindig utólag okos, úgyhogy a felülés lendületével rögtön be is terítettem magamat, az ágyneműt, a falvédőt, sőt egy kicsit az alattam alvó nővéremet is. Persze a zajra bejött nagyi is a nappaliból, ahol addig a házigazdáékkal békésen beszélgetett, mire a nővérem szemrehányóan ránézett, és csak ennyit mondott:
 - Én mondtam, hogy otthon sem kell megennie...
 

Mostantól új rovat indul: A Nyúl. Ezek olyan történetek lesznek, amik szerintem elég jók ahhoz, hogy posztoljam őket, de nem velem / velünk történtek meg. Hogy az UL-eket elkerüljem (az esetleges szagról nem tehetek!), csak olyan sztorik lesznek, amik a mesélő szerint első kézből valók. Íme az első:

Gabi kolléga nagy mágus, de tényleg. Ha bármi probléma akad, hozzá nyugodtan fordulhatsz, biztos tud rá megoldást. Teljesen mindegy, hogy autószerelésről, barkácsolásról, vagy irodalom történetről van szó, ő tudja a választ, ráadásul logikusan el is magyarázza. Ha mégsem, akkor kitalálja, elvégre egy igazi mérnök mindig problémákat old meg. Ezt persze nem csak én tudom róla, így esett meg, hogy egy ismerőse felhívta a következővel:

 - Gabikám, segíts már! A gyerekek kerti medencéjében nem jó a víz pH értéke, be kéne állítani.
 - Rendben, de mégis mennyi? Hogy mérted meg?
 - Hát úgy, hogy kivettem egy liter vizet a medencéből, a boltban meg lehet kapni egy tablettát, az bele kell dobni, és ha rózsaszín lesz, akkor az nem jó. Hát ez rózsaszín lett.
 - Oké, eddig megvagyunk, ezek szerint ez fenolftalein, tehát lúgos lett a vized, savasítani kéne. Mivel csinálod?
 - A boltban adtak valami port, azt kell beletenni, de mennyit?
 - Mi van ráírva adagolásnak?
 - Hát hogy valahány gramm / köbméter.
 - És akkor mi a baj?
 - Hát hogy nem tudom, mekkora a medence.
 - Talán mérd meg!
 - De hogy? Merjem ki?
 - Na figyelj! Ha beleállsz, meddig ér?
 - Kábé a combomig.
 - Oké, legyen 80 centi. Mennyi az átmérője?
 - Azt nem tudom.
 - Jó. Ha lefekszel benne, akkor hányszor férsz el benne?
 - Kb. kétszer.
 - Oké, akkor 3,5 méter.
 - Ááá, annyi nincs ez.
- Jó, akkor legyen 3.
 - Legyen!
 - Jó, akkor ez kb. [... bzzzz ...] 6 köbméter. Azért ellenőrizzük! A kerti slaggal mennyi idő alatt töltöd fel?
 - Hát, ha délben beledugom, estére megvan.
 - És a kerti slagból hogy jön a víz?
 - Nem tudom.
 - Jobban jön, mint a konyhai hideg csapból, amikor azt teljesen kinyitod?
 - Kábé úgy.
 - Akkor ez a 6 köbméter [... bzzz ...] igaz lehet. Oké, menjünk tovább! Mi van a dobozra írva adagolásnak?
 - 5 gramm köbméterenként.
 - Oké, akkor tegyél bele 30 grammot, kapcsold be a keringetőt, és hagyd úgy egy pár óráig. Figyelj, van olyan konyhai mérleged, ami gramm pontos? Tudod, olyan digitális.
 - Van persze Gabikám, nem lesz gond! Köszi, és szevasz!
 - Szevasz!

Másnap reggel telefon:
 - Gabikám kösz szépen, a gyerekek tök boldogok, hogy fürödhetnek. Reggel kipróbáltam megint a tablettával, faszán nem volt színe, most már vígan pancsolnak.
 - Akkor jó! Hogy sikerült a mérés?
 - Simán! Mérlegre fel, kimértem a 30 dekát, zutty be a vízbe, aztán rá a keverőt.
 - Ööö... mennyit? Te, olvasd fel nekem még egyszer azt az adagolási utastást? Nem az volt, hogy 5 gramm / köbméter?
 - De az. És a medence 6 köbméteres. Ki is mértem a 30 dekát.
 - Te vazze, az pont tízszer annyi, mint ami kellett volna bele. A 30 deka az 300 gramm!
 - Tényleg? Én azt hittem, az ugyanannyi. [... bzzz ...] Te Gabi! De hát beletettem a tablettát, és az azt mutatta, hogy jó!