Csokis család

Új kánikula, új nyaralás, most épp Siófokon.
Meglátogattuk Binzunsteinné nagynénjét, hadd örüljön nekünk egy hétig! Negyven fok, meg mi együtt, azért kicsit sok volt neki, a végén vasárnap este inkább felmenekült Pestre a fiával. Pedig nem is törént semmi, csak éltük a szokásos életünket, visítozással, hisztivel, lakás amortizálással. Viszont Linus egy hét alatt szobatiszta lett! Egyszerűen fogta magát, és úgy döntött. Ha ez így megy, elhagyhatjuk a pelenkaszámla felét, és itt a dőzs!
Egyik nap elmentünk gyereklátogatni a barátainkhoz. Ott egy kislány van, aki mindkettejüknél nagyobb (3,5 éves), de nagyon jól eljátszottak. Na jó, a mieink remekül elterrorizálgatták szegény Matildot. Cserébe ő meg rájuk ragasztotta a köhögős-taknyos akármijét. (Lina a dolgot a következőképp magyarázta el telefonon a nagymamának: "Elkaptam a betegséget Matildtól, az volt a probléma".)  A hétvégi állás: három beteg csaj, plusz a szar idő, plusz Binzunsteinné kapott egy adag munkát a főnöknőjétől, úgyhogy hétfőn idő előtt haza is menekültünk. Mára Linus kimászott a nyavajából, de a másik két lány még benne van, én meg várom, hogy rám mikor csap le az istennyila. Holnaptól be is menekülök dolgozni, legalább lesz három nyugodt napom.

Tegnap kimentünk a családi telekre, hátha ott jobban túl lehet élni a kánikulát. Jelentem: nem lehet. Csajok nyűgösek voltak (mindhárom), alig akartak elaludni (a két kisebb), a darazsak idegesítőek. Az egyetlen jó keresztanyámék medencéje volt, azt a fél órát, amit ott dekkoltam, nagyon élveztem. Mellesleg azt mondta, hogy kíváncsi volt, hány fok van a teraszon, ezért kitette az asztalra a lázmérőt. Kipukkadt.
Lányok kaptak egy csomó régi gyerekjátékot, valódi retrót. Harmincéves húsdaráló, PIKO turmixgép, bolti mérleg, vasaló, edények. Nem a mai, műanyag, kínai gagyi, hanem mind az eredeti kicsinyített mása. A húsdaráló például rendes spiáter öntvény, az eleje lecsavarható, a szita kivehető. Csak abban különbözik az eredetitől, hogy nincs benne vágókés, és felül, a betöltő rész annyira le van szűkítve, hogy a gyerek ne tudja bedugni az ujját a csigához. De a csiga például megvan benne. Az edények is mind vagy zománcosak, vagy alumíniumok. Lina már nagyon élvezte, egész délelőtt vasalt. Csináltam pár képet a lányokról, ahogy alszanak. Lina úgy aludt el, hogy kiterült, mint a gyalogbéka, és fél kézzel a vasalót markolta. Ja kérem, kinek a maci, kinek a vasaló! Szerintem vagy Hamupipőke lesz a jele az oviban, vagy a mosótekenyő.

Update (12:13):
Thor! Binzunsteinné most szólt, hogy megvolt a szőnyeg kakitesztje. Neli hármat pottyantott, majd szépen keresztül is gyalogolt rajtuk. Mostanában különben is azt csinálja, hogy időnként valahol elpotyant pár bogyót, majd angolosan távozik a tetthelyről. Mi meg vagy megtaláljuk, vagy nem. Szerencsére Lina szokott szólni, hogy mehetünk takarítani.
 Viszont abban következetes, hogy nem pisil a kádba. (Azt látta a nővérétől, hogy nem szabad.) Kimászik, odapisil az erkélyre, esetleg bejön a szobába, és a parkettre ereszti, aztán visszamegy a kádba. Elvégre rendnek kell lenni.

Lehet, hogy kevesebbet kéne netezni?
Lina tegnap Binzunsteinnéhoz:
- Mi elmegyünk Nellivel a strandra, ti meg a papival internetezhettek.

Nem kell őket elrontani, elrontják ők magukat:

Azt a hülyeséget meg ki találta ki, hogy a nyaralás és a pihenés szinonímák?
Egyik nap Nelli ébredt fél hatkor, másik nap Lina. Ennek persze túl nagy jelentősége nem volt, mert a másik felriasztásához kábé fél perc kell nekik. Ha nem akartuk, hogy Viktorék is felébredjenek -különös tekintettel a Nelli korú Pannára-, akkor magunk mellé kellett őket venni, hogy ne unakozzanak. Persze visszaalvásról szó nem volt, így megindult a rajtunk való mászkálás, szemkitolás, fülcsavarás. Este az altatás a szokatlan hely  miatt a szokásosnál is nehezebb volt, utána még egy kis beszélgetés, borozgatás... Szóval 11 előtt nem nagyon kerültünk ágyba. No, de vége, itthon vagyunk, a saját ágyunkban alszunk, hurrá! Éljen a Balaton! (Egy kicsit most nélkülünk.)

Két rövidet még:

Szűk Csokis-körben ücsörgünk egy keszthelyi, belvárosi kávézó teraszán, kiválasztjuk a kávéinkat, a csajoknak meg rendelünk két rétest. Hogy bírják a várakozást, odaadjuk nekik a szép, színes, képes étlapot. Le is köti őket teljes két percig, utána mindkettő elkezd izegni-mozogni. Nyugtatgatjuk őket, hogy mindjárt jön a finom rétes. Ezzel megint elmegy egy perc, majd Linus hangja süvítve hasít a délutáni álmos nyugalomba:
 - Hol a réééétes?
 - Pszt, nem szabad kiabálni!
 - Hol a réééétes?
 - Linus, kicsit csendesebben, mindjárt hozzák.
Következő pillanatban megjelenik a pincér, fülig érő vigyorral a száján:
 - Hölgyem, a rétese! Jól hallottam, hogy Ön kérte? Jó étvágyat kívánok, remélem ízleni fog!
Esküszöm, erre legközelebb be fogom őket tanítani, ha ilyen a hatása. Viszont az is kiderült, hogy a keszthelyi Pelso Café gyerekbarát hely, mehettek bátran!

Most lesz öt éve, hogy nagyi meghalt. Nem akarok itt könnyes-bús emlékezést tartani, mert egyrészt minek, úgysem ismerte senki, másrészt nem szokásom nagy nyilvánosság előtt alsógatyára vetkőzni, még akkor sem, ha csak a lelkemről is van szó.
Szóval öt éve, 98 évesen. Ami eszembe jutott ennek kapcsán, az nem is annyira személyes jellegű, viszont mindenki számára számolható: 1904-2002. Ha ebbe belegondol az ember, az félelmetes. Amikor megszületett, még Ferenc József uralkodott, amikor meghalt, Mádl Ferenc volt a köztársasági elnök. És ami ebbe az időszakba belefért a magyar történeleben, az több embernek is elég lett volna. (Sőt, elég is volt.) Két világháború, néhány forradalom, és vajon meg tudja-e valaki számolni, hány kormány? Amikor megszületett, az első Tisza kormány volt hatalmon (Ugye milyen okos vagyok? Ja, ha van gugli!), amikor meghalt épp Megyó regnált. De hogy közte kik, mikor, hányszor, azt maximum a történészek tartják számon. Már komoly nagylányként érte meg IV. Károly koronázását*, a háború végét, a kommünt és Horthy hatalomátvételét.
Végigélte az egész XX. századot, 55 évesen eltemette a férjét, dolgozott "modern, független lányként" bankban, aztán asszonyként tanított 30 évig. Nyugdíjban sem nagyon tudott megmaradni, bőven 70 felett volt, amikor már nem kellett unokáznia, ezért unatkozott, és visszament dolgozni. Hívták vissza tanítani, de azt mondta:
 - Nagyon kedvesek vagytok, de tudjátok ahhoz már elég vén hülye vagyok, hogy a gyerekek a fejem ugráljanak, de ahhoz még nem, hogy ezt ne vegyem észre.
Ezért elment inkább kézbesítőnek a Pedagógiai Kutatóba. Az volt munkája, hogy naponta párszor lesétált a várból a Pauler utcai postára, felszedte az érkezett leveleket és csomagokat, majd visszasétált. Amikor megszűnt a munkahelye, elment a Mikroszkóp Színpadra portásnak, onnan ment végleg nyugdíjba, vagy kilencven évesen.

* Hogy ne maradjatok sztori nélkül. Volt nagymamámnak egy jó barátnője: Tuci. Kb. egyidősek lehettek, hasonlóan jól tartotta magát (pár éve még találkoztam vele, vidáman kocogott a vonathoz Zebegényben, ahol a nyaralójuk volt), és remek humora volt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén (tehát nyolcvan körül voltak már mindketten) volt egy szintén zebegényi ismerős esküvője a Józsefvárosi Plébániatemplomban, ahová a teljes ismerettségi kör hivatalos volt. Tele is lett a templom, mi, mint a családhoz nem tartozók, szép iledelmesen megálltunk hátul. Nagymamát leültettük, mi meg odaálltunk a falhoz. Tuci nem ült le, "Üljenek csak az öregek!" rikkantással beállt a sarokba. Szép, hosszú szertartás volt, nagymisével, orgonával, énekkel, beszédekkel. Nyúlt, nyúlt, mint a rétestészta. Már vagy egy órája ácsorogtunk, de még semmi jele nem volt, hogy valaha is eljutunk az áldozásig, mikor Tuci néni megszólalt:
 - Emlékszem, szegény Károlyunk koronázása kicsit rövidebb volt.
Na, erre a kicsit már türelmetlen hátsó fertályban egyöntetűen kitört a nevetés. Vidám esküvő volt.

Update (2007. 08. 31.):
Nem szeretném updatelni, de kell: anyu mondta, hogy tegnap volt Tuci néni temetése. 95 éves volt. Nyugodjék békében, és beszélgessen jókat nagyival!

Tegnap volt a hagyományos Lászlópéter nap a kollégákkal, amiből lett némi elhajlás. Nem nagy, legalábbis nálam nem, mert reggel hatra csak ki kell jönni valahogy. Mindenesetre reggel ezért inkább a motort választottam, hátha azon felébredek. Ez be is jött, csak a motor nem. Kifelé jövet a Gyömrőin egyszerűen fogta magát, és megállt. Benzin van, gyertya gyönyörű, látható ok nuku. Eltoltam az első olyan kereszteződésig, ahol normálisan félre lehet állni, felhívtam a kollégámat, hogy tartsa vissza a rám váró, szurkoló tömeget, mert én ma reggel még sportolok egyet motortolásnak álcázva, majd utolsó esélyként belerúgtam a berugókarba. Pöc, röf, és azóta is szépen megy. Tisztára, mint Lenin elvtárs a kisúttörők labdájával, elvégre csinálhatta volna ugyanezt esőben is.
Juszt se adom el! Pedig hogy örülne Binzunsteinné!

Tegnap a szüleimnél voltunk, és persze előjöttek a régi, ezeréves családi történetek. Rájöttem, hogy ezek egyrészt egész jók (na jó, huszonhatodszor nem annyira), másrészt ha nem írom le őket, akkor a gyerekeimnek esetleg már nem marad belőlük semmi.

Nagyapám asztalos mester volt, és a Köztársaság téren ugyanabban a házban volt a műhelye, ahol laktak. A Józsefváros már akkor sem tartozott az úri középosztály felkapott helyei közé, ezért ha szükség volt egy trógerre (ez itt most nem minősítés, hanem "foglalkozás"), akkor nagyapám csak átment a szomszéd kocsmába, ott mindig talált párat. Ezek egyike volt a "szenes" Béla. Vezetékneve ismeretlen, nemesi elővevét pedig onnan kapta, hogy ha megérkezett a téli tüzelő, akkor némi pénzért, ételért, italért ő hordta le a a szenespincébe a környékbeli családoknál. Ennek megfelően mindig elegáns és tiszta volt, elvégre ilyen munka előtt nem érdemes sokat mosakodni, márpedig munka bármikor jöhet.  Apám szerint színre-szagra és ruházkodásra egy mai hajléktalannal is könnyen állta volna a versenyt.
Nagyapám rendszerető ember volt, dél előtt öt perccel letette a szerszámot, kezet mosott, és felment ebédelni. Harangszóra a családnak az asztalnál, az ebédnek pedig az asztalon kellett lennie, különben jött a morgás. Apám ekkor már technikumba jár, ki a világ végire, valahová Erzsébetre, tehát ő sosem ért haza időre, ezért neki fent maradt egy teríték, nagyanyám pedig melegen tartotta az ő részét. Amikor végre hazaért, beköszönt a műhelybe, beszélt pár szót az apjával, majd felment ebédelni. Aznap nagyapám mondta neki, hogy ha felér, szóljon Anyunak, hogy felküldi majd a szenes Bélát, ültesse le a konyhában, és adjon neki egy tányér levest. Mire apám felért a másodikra, teljesen kiment a fejéből az üzenet, nem is adta át. Ennek megfeleően naganyám kellőképp meglepődött, amikor pár perc múlva csengettek, és Béla állt az ajtóban.
 - Jó napot Béla! Mi szél hozta?
 - Csókolom, a Kocsis úr küldött föl.
 - Miért Béla?
 - Hát felküldött.
Nagyanyám kezdte nem érteni a dolgot. Apám ekkor érkezett a kézmosásból, kapcsolt, és nagyanyám háta mögött elkezdett mutogatni, majd átadta az üzenetet. Nagyanyám zavarba jött, hogy most hová is tegye Bélát. (Ez még a társbérletes időszak volt, nekik a lakás azon fele jutott, ahol a fürdő volt eredetileg, ott volt a konyha, szóval nem volt egy táncterem.) Kínjában beterelte a nappaliba, a szépen megtertett asztalhoz, és leültette apám ebédjéhez.
 - Fogjon hozzá Béla!
 - Köszönöm, csókolom!  - mondta Bélánk, és úgy ahogy megjött, nekilátott a csirkeaprólék levesnek. Egy kis cuppogás, egy kis rágcsálás, majd nagyanyám és apám döbbenten nézték, hogy ott a szemük láttára bekövetkezik az egyik legtitokzatosabb bibliai csoda, az Úr színeváltozása. Persze ahogy Puskás öcsi is mondta: nagy ember nagy csoda, kis ember kis csoda. (Vagy valami hasonló.) Mert Bélánk nem egész testében változott el, csak a kezeiben. Ahogy fogyott a leves és a benne levő aprólék, úgy tisztultak Béla ujjai, míg a végére mind a tíz ujjának végei rózsaszínen ragyogtak, a többi meg maradt ugyanolyan szürke, mint volt.
Bélánk ezután felállt, megköszönte az ebédet, majd mint aki jól végezte dolgát, ott hagyta két, döbbenten pislogó ősömet és visszament a sarki kocsmába.

Ma eseménydús napunk volt. Binzunsteinné végigparázta az elmúlt két hetet, mert hogy utolsó szigorlat, meg hű, meg há. Aztán kitalálta, hogy a legjobb az lenne, ha el sem menne, minek égesse magát? Erre beígértem egy verést, és elmagyaráztam neki, hogy félévenként egy UV úgyis ingyen van, ne szórakozzon már. Elvégre a Műegyetem alapelve a "mindegy, csak görbüljön!", adjon egy esélyt a vizsgáztatóknak! Naná, hogy ötöst kapott. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy közben apukám szittelte a két dedet. (Én dolgoztam, a nagymama térdét májusban műtötték, úgyhogy még nem teljesértékű  gyerekfelügyelő, de apám általában jól elboldogul a szaros pelenkákkal.)
No, a dolog úgy kezdődött, hogy fél nyolcra rendeltük át, a két kölök is hétkor ébredt. Ennek megfelelően kicsit álmosak voltak, de sag schon, legalább délben jobban alszanak. Ehhez képest apám azzal fogadta Zsófit, hogy "szegények kilenckor csak kóvályogtak", ezért inkább elaltatta őket. Nelli kicsit ugyan izgága volt, meg balhézott, de lenyomta, és végül elalud. Tisztára, mint amikor a Mókus örs átsegíti a vak nénit az utca túloldalára. Lina meg megkérdezte, hogy odafekhet-e a mami ágyára, és foghatja-e a nagypapa kezét? (ujjmorzsolás, írtam már) Hát persze! Na, mindkettő aludt másfél órát, naná, hogy délben eszük ágában nem volt, pedig szegény Zsófi reggel óta arra gyúrt, hogy délben velük együtt alszik egy jót, és behoz valamit a tanulás miatti mínuszaiból. Meg ahogy azt a Móricka elképzeli. Ember tervez, nagypapi végez. Szóval a csajok (mindhárom) délután olyanok voltak, mint a mosott rongy, és jó hisztisek is voltak, cserében este viszont megúsztam a hosszas alatatást, elég volt egy Mazsolát elmondani, és úgy húzták a lóbőrt, hogy majd' elszakadt. Na jó, Binzunsteinnénak nem kellett Mazsolát olvasni, ő beérte egy Pastisszal.

Az már csak a hab a tortán, hogy Nellike valamit összeszedhetett homokevés közben, mert három akkorát hányt, hogy öröm volt nézni. De rendes volt, megvárt vele engem, hogy én takaríthassam fel. Ja, és nem ment belőle a szőnyegre!

Kicsit csapongok, mert ez egy két héttel ezelőtti dolog, de most eszembe jutott. Általános iskolai volt, abból az apropóból, hogy Csaba épp mostanra tudta összeszedni a csapatot. Ahhoz képest, hogy eddig mindössze egy találkozónk volt az elmúlt 26 év alatt*, egész szépen sikerült összevadásznia az embereket.

Viszont a levadászottak úgy látszik, nem szívesen kerültek terítékre. 17-en ígérték, de csak 12-en jöttek el. Azt mindenestre elég súlyosnak tartom, hogy a 24 emberből, akiről tudunk valamit (hárman "eltűntek", egy srác meghalt azóta) hatan külföldön vannak. Ez rosszabb arány, mint apámék érettségi találkozója, pedig őket egyrészt '56, másrészt az érettségi óta eltelt 50 év is megtizedel(het)te (volna).

• Sokat azért tem tudtam meg róluk :-);
• nekem úgy tűnt a társulat, mint akik elég sikeresek és elégedettek;
• kicsit elkeserítő, hogy 40 évesek vagyunk, és van aki már nem él;

• még jobban, hogy itt tudtam meg, hogy májusban meghalt Artner Iván, aki ugyan párhuzamos osztályban járt velünk, de 8 éves koromban nagy haverom volt, együtt játszottunk Winnetout a Balatonon.

Felteszek egy képet, nem mintha lenne bármi jelentősége, mert aki itt olvas, az úgysem ismeri ezeket az ürgéket, aki meg ismeri, az nem olvas be ide. De azért ha már van...

Tele van a hasam, péntek délutáni nyugalom van a cégnél, lehet írni. Tulajdonképpen a két nappal ezelőtti sültkrumplit akarom megénekelni, mert tök jól sikerült. Már az, amit nem égettem szénné gumivizsgálat címén.
Szóval nekiláttam ebédet csinálni a céges konyhában, ami nem egy nagy durranás, viszont nagyon jó. Megsikálom a krumplit (általában körömkefével), félbe, esetleg négybe vágom, és berakom 3-5 percre a mikróba. Ennyi idő alatt majdnem megfő, és már mehet is a tepsibe, kevés olajba. Ha ilyenkor nem megy ki az ember az udvarra, hogy megnézze a járda által kiszakított, vadi új Michelin gumit, akkor kb. tíz perc alatt aranybarnára sül, és lehet enni.
Ha kimegy, akkor megnézi a gumit, kicsit elanyázik, bár nem az ő pénze, aztán bemegy, hogy elzárja a kicsit megégett kaja alatt a platnit. Utána megnézi az elfekvő téligumi készletet, megmutatja a kollégáknak, hogy ez már mehet a kukába, mert két különböző mintázatú gumiról van szó, ráadásul a DOT alapján 9 és 10 évesek. Utána bemegy, és anyázik egyet, mert nem gondolt arra, hogy a cégnél rezső van, ami akkor is meleg, ha elzárják, ráadásul a bazi vastag talpú tepsi is tárol egy csomó hőt. Ilyenkor az éhező kollégákkal feleteti a még menthető részeket, majd kimegy a sarki boltba, vesz még egy adag krumplit, és süt repetát.

És utána jöhet a frappé irodai módra.
Kell hozzá egy szélesszájú, félliteres gyümölcsleves flakon (általában Cappy, vagy icetea, ez mindig van a kollégák szemetjében). A neszkávét beteszed fél decinyi vízbe, hozzáadsz 1-3 kockacukrot (kell hozzá, mert attól áll majd meg a hab), és két jégkockát. Addig rázod, amíg a jégkockák el nem olvadnak, addigra akkora habja lesz, mint ide Vlagyivosztok. Kinyomod egy hosszú pohárba, a maradékot felöntöd egy kis tejjel, és újra felrázod. (Ennek már nem nagyon lesz habja.) Ezt óvatosan, a pohár szélén ráöntöd, szívószálat bele, és mehet a kollégák elé. Gyorsabban van kész, mint ahogy most leírtam, és tuti siker. Amit koszolsz vele, az meg a a pohár és a flakon. Végszükség esetén jó hozzá a kólás üveg is, csak akkor darabolni kell a jeget, különben nem fér be a száján.
Tanácsok:

• Jég nélkül ne próbálkozz, mert ha nem hideg, nem lesz habja.
• Üveg üveggel nem jó csinálni, mert abból nem tudod kinyomni a habot, magától meg nem folyik ki, ha elég keményre ráztad.
• Az üres flakonra írd rá, hogy nem szemét, különben a taki néni kiszórja, és kotorhatsz újat a szemetesben.

Ezúton jelentem, hogy Aladdiné sehol sincs a mi Ebay Gazdaságos Csodaszőnyegünkhöz képest, mert ez a kakit is állja.  Ma tesztelve lett. Háromszor.
Ja, és Lina bemutatta, hogy tud önállóan sapkát és cipőt venni:

... de előre tudom, hogy úgyis lusta leszek, és újra leállok vele.
Szóval nyár, kánikula, de ezzel úgyis tele van mindenkinek a hócipője, úgyhogy ezt nem is írom. Viszont a héten bent dolgozom a városban, ami csak hét hetente fordul elő, úgyhogy mindig üdítő változatosság. Egyrészt nem reggel hatra kell járni, ami önmagában is elég büfé, másrészt bő tíz perc alatt bent vagyok motorral, ráadásul nem kell szegény Simsont hatvannal hajkurászni az új 4-es út autóútnak kinevezett részén. Szerintem ez lesz a mai téme, mert ez már úgyis rég a bögyömben van, a leégett krumpli pótlását és a frappé irodai módra receptjét meg majd megírom holnap.

Egy éve olvasgattam a riportot a Critical Mass kitalálójával az Indexen. Azt mondja, hogy:
És hogy miben látja a Critical Mass legnagyobb eredményeit? "Azok, akik eddig nem gondolkodtak el a biciklizésről, most végre elkezdtek gondolkodni rajta, például a politikusok és a várostervezők."
Na, ez sem Budapestről szól. Tavaly tavasszal elkészült az M0 új szakasza, és ezzel a 4-es út Vecsést elkerülő része, valamint az új reptéri bekötő út. Nyilván nagyon megdobta volna a költségeket, ha a régi bekötő felmart vége, és a 4-es út közt csinálnak egy kb. 100-150 méter hosszú bicikliutat, hogy a reptér bringával is elérhető legyen. Ugyanis bármilyen furcsa is, vannak, akik bringával járnak dolgozni Ferihegyre, sőt létezik a biciklis turista nevű állatfaj is, aki felteszi a bringáját Londonban a repellőre, Pesten meg leveszi, aztán szó szerint tekereg a városban. Na, ők mostantól rendelhetnek tehertaxit, mert az új 4-es útról -nagyon helyesen- kitiltották a lassú járműveket, lévén az gyakorlatilag egy 2*2 sávos, osztottpályás autópálya, még ha nem is annak hívják. Ez volt a helyzet egy éve.
Azóta úgy látszik, valaki mégiscsak elgondolkodott a dolgon. Na, bicikliutat ugyan nem építettek, de legalább idén tavasszal autóúttá minősítették az utat és ezzel rátettek még egy lapáttal a balfékségére. Mostantól aki robogóval járt, annak is coki! Energiatakarékosság? Szarunk rá! Előre a MOL 5 éves tervének teljesítéséért!

Ha valaki kételkedne, akkor a hatályos KRESZ idevágó része:
Közlekedés autópályán és autóúton
37. § (1) Autópályán és autóúton, valamint az azokra való ráhajtásra szolgáló úton (az elõjelzõ táblától kezdõdõen) csak olyan gépjármûvel, illetõleg gépjármûbõl és pótkocsiból álló jármûszerelvénnyel szabad közlekedni, amely sík úton legalább 60 km/óra sebességgel képes haladni; ezeken az utakon más jármû közlekedése tilos.

Elkezdtem az itthon fölöslegben álló zsák pénzek belapátolását a családi autóparkba. Tegnap vettem két sárvédőt a Xantiához. Ma megjött az első lámpa, és az alatta levő bajuszléc. Jövő héten esedékes egy lökhárító, meg az index, és ha minden jól megy, még egy ajtó is. Esetleg homlokfal, dobbetétek. És persze szerelés, fényezés. Az meg még mindig kérdéses, hogy mindebből mit fizet a biztosító?
Közben tegnap este hatkor telefonált Karesz, hogy a kisautó is kész, most vár a sorára a vizsgán. Ahogy elmesélte, az sem volt egy sétagalopp. Vizsgára menet megállította a rendőr, persze a forgalmi már decemberben lejárt. Klubelnökünk beizzítva, de így sem "került elő" az autó útvonalengedélye. Egy óra huzi-voni után elengedték a rendőrök, és még pénzt sem fogadtak el. A vizsgáról persze helyből kirúgták, merthogy Fixinek nincs lökhárítója. Irány az egyik klubtárs, akinek van tartalék, gyors szerelés, vissza, némi rimánkodás, és estére újabb két év papírja lett Fixinek. Karesz szerint az autó elkezdheti énekelni a Hat tyúk dalát, mert ez volt az utolsó alkalom, hogy átment a vizsgán. Még nem tudom, mennyi a végösszeg -nem is láttam az autót-, de állítólag száz alatt marad. Ahhoz képest, hogy a levesszűrőnk a Bismarck orrtőkéje az autó fémrészeihez képest, már ez is szép eredmény. Azért remélem, a gitt még összefogja arra két évre, nem esem ki alul egyszer útközben. Addig itt egy pár kép, így nézett ki vizsga előtt. Hát nem kár érte?
















































A csajoknál a helyzet nem rossz, de reménytelen. Linának ma reggel végre sikerült a pisizacskós mutatvány. A tegnapi eredmény: egy csatakos melegítő. A  mai: szintén egy csatakos melegítő, de volt hozzá egy zacskó pisi is. Eredmény szerdára. Nellike délben 38,4-gyel ébredt, úgy látszik, ő sem ússza meg. Estére ráadásul elkövettünk egy baklövést. Linának köptetőt adtunk, amitől persze nem tud aludni. Köhög, nyávog, félálomban az ujjadat morzsolgatja. Ha elveszed a kezed, akkor, nyüszög, ettől Nelli felébred, és ő is kezdi. Ez az ujjmorzsolás valami hihetetlen dolog. Öt perc alatt garantáltan bárkinek az agyára lehet vele menni, de órákon át el kell viselni. Nem is értem, hogy az amerikaiak miért nem alkalmazzák Guantanamon? Na, elhúzok aludni, mert úgy érzem, lesz még ma éjszaka kelés, és nem a fenekemen.

Pedig nem is, de mi a fene jusson eszébe az embernek a mai napról? Azért nyúltam az Indexről szép képet:

Doki tegnap elzavarta Linát teljes laborra, hogy megtaláljuk végre, mitől lázas állandóan. Szegény Zsófi három patikát járt végig, mire talált pisifogó zacskót, mert mint az egyikben elmondták, csak harmincasával szállítják, és így nem éri meg tartani. Aha. Az eladási ára 55 Ft/db, és két évig lehet felhasználni. Mindjárt elkezdem sajnálni szegény patikust, hogy nem fér bele a büdzsébe.
Reggel fel is ragasztottuk, pisilt is bele szépen. Meg kakilt is, úgyhogy ez most nem ment a laborba. Holnap reggel újra próbálkozunk. Viszont a vérvétel megvolt, ráadásul mindekettőjüknek. Lina még csak-csak megúszta, mert némi turkálás után meglett a vénája, de szegény Nellinek mindkét karját megtunkolták, majd a doktornéni kénytelen volt a kicsorgó vért felfogni, mert a tűn az istennek sem akart kijönni semmi. Most békésen szunyálnak, és heverik ki a traumát.

Na, akkor minden ünnepélyesség nélkül megnyitom!
Az egész úgy kezdődött, hogy tele lett a hócipőm a betegségekkel, meg az antibiotikumokkal. Persze nem az enyémekkel, hanem a csajokéval. Mindenesetre ez a mód jónak tűnt, hogy kiírjam magamból a mérget. Majd kiderül!
Nagyjából végigbetegeskedték az egész telet, hol egyszerre, hol egymást váltva. lina tegnap hagyta abba a legutolsó antibiotikum kúrát, ma délután úgy ébredt, hogy 39,1 volt. Fürdő, hátha csak túlmelegedett, de nem. Bő egy órával később még mindig 38,7 volt. Panadol, szobafogság. Ilyen időben tiszta szopás a nyomorultnak. Délután 37,3, este  38,3.  Most alszik mindkettő, kiváncsi vagyok, Nelli mikorra kapja el?
Találtam egy egy évvel ezelőtti képet, gondoltam beteszem: