Csokis család

Ez most olyan lesz, amivel normális ember nem dicsekszik, de hát ilyenek vagyunk, na! Hétvége, végre nem dolgozom, közös program, meleg, miegymás. Ki a fenének van kedve rendes, vasárnapi ebédet főzni? A gyerek úgyis csak beleturkál, közli, hogy köszöni, de elég volt, és húz el az asztaltól. Na jó, ha csirkecomb van akkor nem, de nem lehet minden hétvégén kétszer csirkecomb. Majd gyorsan főzünk valamit, amit a kölkök is megesznek. Mondjuk valami igényeset: halas-majonézes tésztát, sajtos-tejfölös tésztát, ilyesmit. Na, de most már arra már nincs idő, mert már a kocsiban majdnem elaludtak! Akkor majd hazafelé veszünk valamit a sarki boltban, amit csak melegíteni kell. Ez ugyan az én ötletem volt, de azért magam is megrettentem, mert erről a sólet konzerv jutott rögtön eszembe, ami ideális vasárnapi étel 30 fokban.

Gyors zúdúlás a sarki CBA-ba, elmerültem a mélyhűtő pultban, közben Zsófi próbálja egyben tartani a család maradékát, aki ha nem figyelsz, iszonyú gyorsan nekiáll a bevásárlásnak. Túró Rudi, krémsajt, lazac filé, olajbogyó, hatezer forintos francia roquefort egy pillanat alatt a kosárban van, ha nem vagy elég éber. Még jó, hogy szarvasgombát nem árulnak. Én közben bőszen vizslatom, mit együnk, és min van lehetőleg piros címke? Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy a klasszikus egytál készételek teljesen eltűntek a mirelitből? Se csirkepörkölt nokedlivel, se csőben sült karfiol, semmi. Halrudak minden mennyiségben, esetleg pár süti. Azon kívül csak elősütött fasírtok (az a komplett csirkét tollastul ledarálunk, fűrészporral elkeverünk, dínó alakúra formázunk, és zacskózzuk típusú), pizza, meg tiroli rétes. Egyszercsak kiszúrom, hogy fél kilós  haltej pontyból 99 forint. Megnézem, még egyszer, tényleg annyi, mert holnap lejár. Arrébb lépek, halászlé alap sűrítmény 299 forint. Persze fagyasztott hal csak tengeriben van, de hát nem lehet minden tökéletes. Illetve lehet, most majd a halat is tejjel pótoljuk, mert mi ilyen urak vagyunk, megtehessük. Mindkettő be a kosárba, utána egy doboz halászlé kocka. Ezzel a felnőttek elvannak, a gyerekek megkapják a tegnapról maradt sült húst, húzzunk haza!

Otthon gyors kaszabolás a nagy késsel és a húsklopfolóval, és fél óra alatt kész a halászlé. Nem állítom, hogy pont olyan, mint VerGábé volt a Körös partján, de abba másfél óráig paszíroztuk Marcival a törpeharcsát úgy, hogy közben két üveg bort meg kellett innunk, hogy valahogy bírjuk. Na az halászlé lett. Meg ez is, csak igénytelen. És mégis ízlett. Csak két dolgot nem értettem:
Miért kell nekünk ponty tejet Oregonból, vagy Ohioból, vagy honnan behoznunk? Itthon nincs? (Csak otthon, főzés közben vettem észre, hogy amerikai fejésből származó pontyot eszünk.)
Miért más az amerikai ponty, mint a magyar? Nem volt rossz, de komolyan mondom, olyan állaga volt, mint ha hermafrodita halakból származott volna, és összekeveredett volna a tej, meg az ikra.

U.i.: Gondoltam, hogy alá teszem a barkács taget is, de aztán mégsem.

Most, hogy turkáltam a telefonomon, találtam pár régebbi fotót a reptérről. Egy részük egy kosaras emelőgépből készült, a másik akkor, amikor a kimondhatatlan nevű izlandi vulkán földre kényszerítette a gépeket.

A múltkor ünnepelték Ferihegy megnyitásának 60. évfordulóját, volt nagy heje-huja, dínom-dánom. Hogy a népek is kapjanak valamit, átrepült két gép Budaörsről. Az egyik egy Li-2-es, egy ilyen leszállásával is nyitott a reptér anno. A másik érdekessége ennek a repülésnek az volt, hogy ez az egyetlen repképes Li-2-es a világon. DC-3-as még van, de a Liszunovok mind ki- és meghaltak. No, ezzel a géppel vitték el egy-egy körre a fejeseket és a meghívottakat. Épp az egyes terminálon dolgoztunk a kollégámmal, és úgy gondoltuk, meg kéne nézni ezeket az öreg vasakat közelebbről is. Okulva az An-225-ös (Mrija) múltkori látogatásából, amikor majdnem felkoncoltak minket, mert civilben voltunk, most beugrottunk a Celebihez, hogy kölcsön kérjünk egy-egy sárga mellényt. Ott mesélték a lányok, hogy valaki hallotta, hogy ismer olyat, aki látta már a sétarepülést intéző kollégát, és az a hír terjed, hogy ha vége a sétareptetésnek, lesz egy műrepülő bemutató, és utána megy még egy kört a Li-2-es. Viszont ha addigra elfogynak a rettentőennagyonfontos emberek, fel lehet kéredzkedni egy potya repülésre.

Na, nekem sem kellett több! Talán eddig is nyilvánvaló volt, hogy a teljesítménynél és a legújabb kütyüknél többre becsülöm a megbízható, jó, öreg technikát, és ez nem csak autókra érvényes. Irány a beton! Megnéztük a műrepülő bemutatót, aztán irány a Liszunov. Körbenéztük, körbe is fotóztam (persze telefonnal, mert annyi eszem nem volt, hogy reggel eltegyem a fényképezőgépet), aztán szépen felszivárogtunk. Ez a gép tényleg egy csoda, a steppelt belsejével, a mechanikus műszereivel és irányításával, a dugattyús motorjaival. Be is ültem az egyik ülésbe, hogy kipróbáljam, milyen lehetett 60-70 évvel ezelőtt előkelő légi utasnak lenni. Hát, mit mondjak, tényleg más. Olyan lábtér van, ami manapság a businessen sem jár, nemhogy a turistán, vagy a fapadosokon, és rögtön átérzed, mekkora kaland lehetett akkoriban ezzel a géppel és ezzel a sebességgel egy Budapest - London út.

Aztán elkezdték kifelé terelni az embereket, hogy hamarost felszállnak, úgyhogy szépen letakarodtam, ahogy az egy szófogadó és jólnevelt emberhez illik, de azért figyeltem, hogy a lépcsőtől ne nagyon távolodjak el, hátha véletlenül ("Véletlenül mi, véletlenül?") vissza kell ugrani. Aztán észerevettem, hogy a társaság egy részének esze ágában sincs leszállni, úgyhogy én is inkább felszálltam, elvégre fel akartam szállni.Egyszercsak jött valaki, aki közölte, hogy ha valaki nem akar repülni, az most húzzon le, mert mindjárt felszállás. Mit mondjak, a Titanic mentőcsónakjainál biztos nagyobb volt a nyüzsgés, mint itt az a lépcsőnél, úgyhogy még két lent várakozót felengedtek, aztán ajtó zárás, motor indítás, és hajrá!

Leszállás után legalább egy napig nem lehetett letörölni a vigyort a képemről. Ahhoz képest, hogy imádok repülni, és utoljára öt éve volt hozzá szerencsém, az a hét úgy indult, hogy elrepültem Londonba, Leedsből levezettem az új autót, aztán hazarepültem, és ez lett a vége.  Ráadásul pont egy ilyen gép jutott, szóval azt hiszem, igazán nincs okom panaszkodni.

Most nézem, hogy Varga Zoltán műrepüléséről nem is írtam, pedig nagyon szép volt. Álljon itt róla néhány -mobillal úgy ahogy elkapott- kép:

Miután megvettem az autót, elkezdtem filózni, hogy legyen. Persze felhívtam Viktort Londonban, mire rögtön közölte, hogy mehetek hozzájuk aludni, csak ők épp elutaznak nyaralni, de majd a szomszédoknál beadják a kulcsot. (Hogy erre miért nem jó a saját lakásuk, mint más, rendes embereknek?)

Aztán rájöttem, hogy a szüleimnek május másodikára vettünk repjegyet Londonba, hogy ott ünnepeljék az aranylakodalmukat, és úgyis eléggé aggódnak, hogy mi lesz velük? Amit nem egészen értettem, mert németül és franciául beszélnek, elég sok olyan helyen jártak már, ahol nem beszéltek "bennszülöttül", mégsem adták el őet rabszolgának, ráadásul az angolok igazán udvariasak és segítőkészek. Szóval a vége az lett, hogy összevontuk a hasznosat a hasznossal, és én is megvettem a jegyem ugyanarra gépre, mint ők, foglaltam szállást (mert mégsem akartam Viktorék hazaérkezésének éjszakáján reggel hatkor ébresztőt fújni), megvettem a buszjegyem Leedsbe, és letárgyaltam a pasival, mikor érkezem. Attól eltekintve, hogy Pesten 20 fok és napsütés volt, Londonban meg 12 fok és szakadó eső, ment minden simán. Első nap várost néztünk, ettünk egy pubban, és Turnereket nézve melegedtünk a National Galleryben, aztán ment mindenki a maga pincéjébe. 50 fontért ugyanis a kettes zónán belül (Hyde Park és Victoria) csak alagsori, vagy legfeljebb földszinti, lichthofra néző szoba van, olajjal festett fallal, de hát oda úgyis aludni jár az ember, nem a kilátást bámulni.

Másnap megismerkedtem a Victoria Bus Station szépségeivel (pont olyan, mint bármelyik európai buszpályaudvar: lepukkant és gázos), aztán 3,5 órás buszúttal felmentem Leedsbe.  Ott kicsit kóvályogtam a bank holiday miatti menterendváltozás miatt, és megállapítottam, hogy nem csak a MÁV-nál töketlenek az emberek. A három információból kettő nem tudott semmit mondani a helyi járatokról, a harmadik zárva volt. A menetrendben semmi sem utalt arra, hogy minek kéne jönni, a kijelzőkön teljesen blőd adatok voltak kint. Még szerencse, hogy a helyi biztonsági őrök kicsit jobbak, mint a BKV trolljai itthon, így a aztán meglett a buszom, később az autó tulaja is. Nagyon szimpatikus, ötvenes csóka volt, tetszett neki, hogy az isten háta mögül eljöttem az autójáért, nekem meg az autója tetszett.

Akkor a technikai részletek, akit nem érdekel, annak PgDn: Az autó egy Triumph Gentry, Q rendszámmal. Az alap egy Triumph Herald 13/60, amit 1967-71 közt gyártottak. 1296 cm3, egy Stromberg (SU) karburátor eteti. Elvileg 61 LE (bhp) / 41 kW, hogy aztán negyven év után mennyi maradt belőle, azt ki tudja? A kasztni rétegelt lemez fa vázon, alumínium borítással, illetve műanyag. A külső dolgok -mint már írtam- rendben vannak, különösen a babás lökhárítóknak örülök, mert ilyet itthon nem tudom hogy szereznék be, és a méretüknél fogva az Angliából való beszerzés sem lenne egyszerű. Ahol elsőre kibukik, hogy nem egy valódi MG TF-ről van szó, az a laikus számára is könnyen felismerhető Bogár hátsó lámpa. A kevésbé laikus azt is észreveszi, hogy nem libafogó (suicide) ajtaja van, és a műszerek sem az MG-nél hagyományos, nyolcszögletű darabok. A belső része viszont elég gáz. Egyrészt a fekete műbőr műszerfal, másrészt a zöldre való átfestés előtti kék korszakából való bilikék műbőr hátsó üléslap. Ezt egészíti ki két piszkosszürke plüss belső kárpit, valamint két fekete, modern vezetőülés. Szóval a belső összkép éleg kaotikus, ráadásul nem is szép, de legalább ronda. Ezzel együtt ez az egyszerűbben gyógyítható dolog. Mindent megnéztem, megírtuk a papírokat, aztán Ian felajánlotta, hogy elkísér tankolni, meg kivezet az autópályára, és ráállít a délnek vezető irányra. Minden rendben is volt a benzinkútig, de ott beütött a ménkű.

Tankolás után bementem fizetni, és amikor kijöttem, az ürge izgatottan hadonászott, mint akit épp a méhek csípkednek, hogy ne üljek be, illetve üljek be, de ne indítsam be a motort, mert elég rendes benzin tócsa van alattam.Hátratoltuk, és kb. két perc alatt szétkapta a hátulját. (Most már legalább ezt is tudom, hogy kell csinálni.) Kiderült, hogy a tank a tetején, a beömlő csőnél elrohadt, és egy repedésen folyik kifelé a benzin. Egy pillanat alatt odarendelte a fiát a másik autóval, elzavarta vele a nejét tömítő pasztát venni a sarki vegyesboltba, leszívta a benzin egy részét kannákba, majd ideiglenesen összerakta az egészet, és visszamentünk hozzájuk. Amíg a felesége meg nem érkezett, szépen leszedte a rozsdát, gyakorlatilag fémtisztára bucolta a tank nyakát, majd a kétkomponensű pasztával jó vastagon bevakolta rést. Száradás után ment a benzin vissza, szépen tartott a ragasztás, úgyhogy lehetett újra összerakni. A dolgo egyetlen szépséghibája az volt, hogy ezzel eléggé kicsúsztunk az időből, és látszott, hogy ha fene fenét eszik is, akkor is sötétben érkezem meg Londonba. Ezen azért paráztam egy kicsit, mert éjszaka, esőben, jobbkormányos autóval keresni az utat Londonban, hát nem erre vágytam.

Folyt. köv...

Ez a napokban jött Spancitól, de nagyon tetszett, ezért kirakom:

A Blahán szóljatok a pánsípos indiánoknak, hogy álljanak le az esőtánccal, mert ez már nem vicces!!!

Igazából nem akartunk nagy felhajtást, de valahogy így alakult. Szombat délelőtt volt a a művészi torna vizsgabemutató főpróbája. Nekem már önmagában is vicces, is vizsgabemutató, miközben nincs tétje, de Zsófi szerint ez már harmincöt éve is így volt. Mindenesetre a gyerekek jópofák voltak, a tanárnők kedvesek, szóval minden jó volt.

Az egy másik tészta, hogy másnapra már megjöttek a szülők és a nagyszülők is, és félelmetesek voltak. Hangos bekiabálások, hujjugások, ötéves gyerekeknek átadott malomkerék nagyságú csokrok. Nem sztár a gyerek? Nem baj, majd csinálunk belőle! Kár, hogy sötét volt, és nem látszottak a szőrös mellkasokon csilingelő fukszok. Vagy csak én vagyok genya, és ez valójában maga a rózsadombi értelmiség? Egyébként az egyik kislány helyes volt, a rózsáiból rögtön kihúzott egyet, és odaadta a gyakorlatban vele szereplő párjának. Ebből nekem -ismét- az jött le, hogy a gyerekeink alapvetően teljesen normálisak, amíg félre nem neveljük őket. Na mindegy, kívülről biztos mi is ilyenek vagyunk!

A lányok meglepően kevéssé voltak elromolva a próba végére, úgyhogy elugrottunk a Sugárba cipőt venni. Tulajdonképpen az is egy vicc, hogy az ember Bel-Budáról a Sugárba jár gyerekcipőért, de eddig minden más vagy lehetetlenül drága volt, vagy vacak. Esetleg előfordult a kettő együtt is, ugyanis azok a cipők, amik kintről jönnek be, arrafelé biztos nagyon minőségiek, de hogy nincsenek felkészítve a motorozásra, az tuti, míg a magyarok (leginkább az Asso) igen.

Szóval megvolt a cipővásárlás, irány a csúszdabolt! (Az IKEA-t hívják így a gyerekosztályon levő beltéri csúszda miatt.) Lányok letéve a játszóházban, szülők nézelődnek, utána ebéd az IKEA éttermében. Viszonylag kis sorállással és olcsón (2400 Ft négyünknek) megúsztuk.

Másnap kimentünk a Decathlonba gumicsizmát venni nekem. Hazafelé kitaláltam, hogy idén még úgysem voltunk McDonald'sban, ugorjunk be oda vacsorázni. Zsófi ugyan kicsit húzódozott a dologtól, de végül belement. Neki volt igaza. Négyünk vacsorájáért ott hagytam 3700 Ft-ot úgy, hogy én speciel még jól sem laktam. Oké, hogy vacsorára nem is ez a cél, de azért ennyi pénzért legközelebb inkább lemegyek a Csákvári Csárdába rántott májat enni, az benzinpénzzel együtt is kijön ennyiből négyünknek. Na mindegy, McD erre az évre ismét letudva.

Mivel a lányok még mindig nem aludtak el a kocsiban, az egyik nagymama vagy két hete beteg (orvoshoz persze nem megy, mert minek is?), ezért látogathatatlan, a másikat másnapra "terveztük be", úgyhogy kitaláltuk, hogy menjünk ki a Hajógyári-szigetre, ott jó a játszótér. Jó is volt: óriás csúszdák, vicces körhinták, forgók. És volt lovaglás, vattacukor (ami leginkább Zsófi kedvence), meg pattogatott kukorica (ami az enyém). Lina rögtön fel is kéredzkedett egy pónira, aztán amikor észrevette az "igazi" lovat, akkor inkább arra. Nelli először semmire, de amikor meglátta, hogy a nővére fel mer ülni, rögtön ő is pónigolni akart. Aztán amikor feltettük a nyeregbe, már nem volt ilyen határozott. Elég elanyátlanodva nézett, úgyhogy inkább levettük. Ahhoz képest, hogy két éve már attól is sírva fakadt, hogy Döbröntén egy ló ránézett, tulajdonképpen ez sem rossz eredmény. De amikor Lina átült a nagy lóra, és a lovász lánnyal a háta mögött el mert menni "egyedül", akkor ő sem akart lemaradni, úgyhogy mégis bevállalt négy kis kört a pónin. A második körtől már vigyorgott, mint a vadalma, úgyhogy megtört az átok, mostantól lehet a fülünket rágni a lovaglásért.

Igazán sosem tudom, hogy mikor teszünk jót a gyerekeinkkel. Ha kipróbálnak mindent a  tájfutáson kezdve, a művészi tornán és az úszáson át a lovaglásig, aztán majd eldöntik, melyik tetszik, vagy ha nem spilázzuk túl a dolgot, és csak egy-két dolgot mutatunk meg nekik. Mert valahol az sem normális, hogy van két ovis lányunk, akiknek hetente van két ovis úszás, egy torna és egy tánc, valamint szombatonként a művészi torna. És akkor még nem írattuk be őket gyerek angolra, zongorára, meg a fene tudja, még mi mindennel lehet szadizni egy ötévest. Na mindegy, majd ha felnőnek, kiderül, hogy élvezték-e, vagy mindig a falnak fordítják a tolószékem.

Szóval legyen kit car, és legyen angol. Igaz, akkor faxnisabb a hazaszállítás, és lehet szívni a jobbkormánnyal, de cserébe nagy a választék, és jóval olcsóbb, mint a csatorna innenső partján. Ha használt kit cart akarunk venni, akkor első az angol ebay. Itt a legszigorúbb télben is van fent vagy másfél oldalnyi (75 darab), tavasztól őszig meg felmegy a készlet a duplájára (150-200 darab). De ahhoz, hogy eddig eljussunk, előtte jó barátunk, a gugli segít a típus kiválasztásában. Mivel ez nem autós szakblog, és azon olvasók száma, akik valaha is kit cart akarnának venni, elhanyagolható, így a részleteket elhagyva felvázolom, hogy mik a szóbajöhető típusok. A paraméterek még mindig a következők:

- 30-as évek stílusában készült, tehát külső sárhányók, lehetőleg küszöbök is;
- kabrió;
- 2+2 ülés;
- maximum 2000 cm3 (de inkább csak 1800 cm3), a regadó miatt;
- legalább 15 éves, szintén a regadó miatt;
- érvényes forgalmi, hogy egyszerűbb legyen itthon a papíroztatás;
- maximumum 3500-4000 fontos ár.

Egyik sem teljesíthetetlen, csak az a fránya 2+2 szűkíti le nagyon a kört. Emiatt egy csomó olcsó és jópofa autó kiesik, mint például a JC Midge. A lehetőségek közül a legjobban az NG Cars NG TC-je és NG TF-je tetszik, csak ezt nem egyszerű olcsón kifogni. Kívánatos darab még a Morganra 4/4-re hajazó Merlin (ebből egy gyönyörű, bordó ment el nagyon jó áron, amíg azon szöszögtem, hogy kell-e, vagy sem), a Marlin Berlinetta, és az 1953-55 közt gyártott MG TF replikája, az RMB Gentry. Mivel eddig sem kicsi a választék, ezért szegény Spartan csak afféle szükségmegoldás lehet a béna bukócsövével, és a -szerintem- nem túl szerencsés arányaival. Szóval ezeket túrtam, meg néztem, aztán áprilisban beugrott egy RMB Gentry az Ebayen.

Képek alapján nagyon egyben levőnek tűnt, a tulaj megcsinált rajta mindent, ami drága, és ezért az olcsó kocsikról el szokták hagyni (küllős kerekek, rendes, "babás" lökhárítók, viszont elég messze volt ahhoz (Leeds környéke), és elég kicsi volt a motorja (1300 cm3), hogy talán ne menjen fel nagyon az ára. És nem is ment, 2250 fontért lecsaptam. Lett egy saját autóm, ami alig 2000 km-re van tőlem, kb. 40 éves motroja, váltója és futóműve van, átfúj rajta a szél, és halvány dunsztom nem volt arról sem, hogy megyek érte, nemhogy arról, hogy fogom kifizetni.

folyt köv...

Eszembe jutott az a sztori, amit az egyik kolléga mesélt. 1961 áprilisában mindenki szorgosan dolgozott a munkahelyén, amikor valaki lelkendezve berohant, és egy újságot lobogtatott:
 - Gyerekek! Az oroszok fellőttek egy embert a világűrbe!
Mindenki odarohant, nézték, tárgyalták, csak egy valaki maradt ülve. Odamentek hozzá, és kérdezték:
 - Téged nem is érdekel? Kicsit sem lelkesedsz, hogy az oroszok kilőttek egy embert a világűrbe?
Mire az fel sem emelte a ceruzáját, csak húzta tovább a vonalat, és úgy mondta:
 - Kevés, nagyon kevés...

Igen, ez hosszú lesz. Mint Janikovszky Éván nevelkedett gyerek, csak egyféleképpen tudom kezdeni:

Az úgy volt...

...hogy kinőttük Fixit. Meg úgy, hogy mindig szerettem volna egy öreg autót, egy saját Balambért. Meg úgy, hogy imádom az angol autókat. Ha ezt az ember összerakja, kivonja belőle a pénzét, hozzáteszi a regadót, akkor lehet osztani-szorozni, de csak az a vége, hogy "te csak matchboxozzál, édes fiam!". Jó is az, egyszer majd csinálok egy fotóblog bejegyzést az utóbbi években vett és kapott játékautóimról, de azért az ember szeretne igazit is. Mivel elég sokáig ríttam, így Zsófi is beadta a derekát: egye fene, ha tényleg négyüléses, és bele lehet préselni a büdzsébe, akkor mehet.

Ötlet1: Valami veterán, ami stílusos, még megfizethető, kabrió és négyüléses (na jó, 2+2). Nem sok ilyen van, angolból gyakorlatilag nulla. Volt pár MG a 40-50-es években, aztán vége. Azok ma -ha egyáltalán kaphatók-, horror áron mehetnek, a klasszikus angol roadsterek (MG B, MG Midget, Triumph Spitfire) meg mind kétülésesek. Lehetne még MGB GT, de az meg nem kabrió. Az egyetlen szóba jöhető ugyan olasz, de szép. Ez a Fiat 124 Spider. A hátsó két ülés itt is jelképes, de a lányok még beférnek, főleg, hogy nálunk az elöl ülőknek nem kell sok hely. Aztán akárhogy is számoltam, kiderült, hogy két millió alatt nem állna meg a ház előtt a magyar rendszámmal, nevemre írva, úgyhogy fájó szívvel, de elevetettem.

Ötlet2: Kit car, itthon építve. Hogy mi az a kit car? Erre a lejobban a kitcar.hu összefoglalója adja meg a választ. Olyan, új, vagy gyári alkatrészekből összeépített hobby autó, amelyet részben, vagy egészben a tulaj épít magának. Persze meg lehet venni "készen", a kitet tervező és gyártó cég által összeépítve is, de az egyrészt elég snassz, másrészt embertelen drága. A belinkelt lap részletesen taglalja, hol és hogyan lehetetleníti el a szent magyar hatóság a hazai kit car építést. Egyetlen megoldás, ha az ember nem autót épít, hanem autót alakít át. Ilyenkor egy itthon már papírokkal rendelkező, alvázas autó -többnyire Kacsa, vagy Bogár- az alap, erre kerül fel a fém-műanyag karosszéria. Ekkor a kinti (EU-s) engedélyekre hivatkozva lehet engedélyt kapni az itthoni átalakításra, és a regadó is megúszható. (A kit car ab ovo kívül van minden EURO szabványon, tehát egy újonnan forgalomba helyezett, 2 L-es motorral szerelt autó regadója hárommillió forint.)

Körülnéztem, de a kitek többsége vagy zseniális, de akkor kétüléses (Pembleton, Burton), vagy négyüléses, de akkor elég rusnya szegény. (Deauville Canard, Cygnus)
Bogárra építettek volna itthon Morgan 4/4 koppintást, de sajns azt nem adta volna ki a malacpersely, és az engedélyeztetése sem volt "lejátszva".

Ötlet3: Használt kit car az angoloktól. Ha az ember talál egy 1,8 liter alatti (ilyenkor a donor általában egy MGB, vagy Triumph,esetleg egy kisebb Ford), legalább 15-20 éves autót, akkor a regadó megúszható 200-250 000 forintból, plusz a szállítás és egyéb költségek, de akkor is elviselhető. Ebbe az irányba kezdtem el turkálni. A szóbajöhető típusok, változatok és árak majd

folyt. köv...

Ez csak egy fotóblog bejegyzés, szerintem minden kitalálható. Ha mégsem, akkor kérdezz nyugodtan.

Jól elmaradtam a bloggal, és persze elmaradtam a pedálos autóval is. Azért folytatom, főleg, hogy rengeteg egyéb írnivalóm is van/lenne. Szóval ott lett vége, hogy májusra szinte kész volt szerkezetileg az autó, de ekkor lepihent a projekt. Szabi nekem, szabi Gabi kollégának, kedvem sem volt, lelkesedésem is fogyott. Nem vagyok egy kitartó típus, na! Aztán jött az ősz, és Gabi azt mondta, hogy ha sürgősen nem állok neki, akkor egyrészt jól képen csap, másrészt feljelent a gyerekeimnél, harmadrészt meg végleg leveszi a kezét az autóról. Ez utóbbitól azért megijedtem, mert tudtam, hogy egyedül ebből túró sem lesz, úgyhogy szeptember végén újra nekiláttam. Ez azt jelentette, hogy Gabi kollégával megcsináltattam a pedálokat (kiderült, hogy a gondosan szétvágott 16-os bicikliváz + pedál sehogy sem fér be a kasztniba), nagyon jók lettek, Béla kollégával meg kettévágattam egy, az anyósom kertjében talált, elég szürkére ázott régi gyűrűhinta gyűrűjét. Ez utóbbiból lett a kormány.

Egy régi, kb. 3 mm-es acél lemezre felrajzoltam a kormányt, és dekopírral kivágtam. Utána alul-felül ráragasztottam a két fél gyűrűt. Ez megfogta annyira, hogy legalább lehessen vele dolgozni. Egyik oldalról imbusz fejű csavarokat, a másik oldalról öreg printerekből kikapott, recés réz anyákat (eredetileg a műanyag előlapba vannak "belesütve") süllyesztettem be, ezek fogják össze. Utána pác és lakk. Élőben sokkal jobban néz ki, mint a fényképen, majd a teljes autós képen lesz róla jobb kép is. 

Közben kitaláltuk a kormányzást is, az irányító karok például átfordultak hátsó helyzetbe. (Így jobban is néz ki, meg rövidebb és meredekebb kormányoszlop kell.) Gabi kolléga megcsinálta a meghajtást, ami két átmenő menetes szárral egy füst alatt merevíti is a kasztnit. Persze novemberre, Lina szülinapjára nem lett kész, de karácsony előtti két hétben már a netről letöltött és kinyomtatott Smith műszerekből csináltam a szintén pácolt és lakkozott műszerfalat, kárpitoztam a textilbőr üléseket (öreg, romos irodai szék, router csomagolásából kinyert vékony szivacs, és pénzért[!] vett textilbőr), és festettem az egész autót. Utolsó héten szereltük be a láncot (a láncvédő és a lánc feszítő "persze" azóta sincs meg), a sárvédők is váratnak még magukra, de szenteste azért ott állt az autó az előszobában (a fa alá nem fért) és tényleg nagy volt az öröm. A negyedik részben teszek fel képeket is a kész műről.

Olvasgattam Péter Anna cikkét a pálpusztairól, és eszembe jutott nagybátyám története a kvarglival. Aki nem ismerné, az a hengeres, puha, büdös izé az a kvargli (németül quargell, talán túróból készül?), és itthon leginkább cseh. Magyarul pogácsasajtnak hívják, de csak azok, akik a spenótot is parajnak nevezik. Teljes, pedigrés neve hivatalosan olmützi pogácsasajt. Ha jó érett, akkor ahhoz képest a pálpusztai rezeda.
Van nekem egy nagyon rendes nagybátyám, akinek akkora szíve van, mint egy olimpiai bajnok kormányos nyolcasnak együttesen, csak rosszul bírja az ilyen extremitásokat. Ő akart egyszer jó lenni anyámhoz, és egy hivatalos útjáról, az NDK-ból hozott jófajta, német kvarglit. Egy valódi, érett kvargli nagyjából az a kategória, mint Jerome K. Jerome sajtja a "Három ember egy csónakban" (akinek kimaradt a sztori, az feltétlen olvassa el, megéri!) elején, de ő nem rettent vissza semmitől a sógornője kedvéért. Megvette, a szállodában besúvasztotta a minibárba (kíváncsi vagyok, mit szólt az utána jövő?), aztán három újságba, meg nejlonba csomagolva a bőröndjében szépen hazahozta. Az öltönye ezután természetesen a tisztítóban végezte, a hazahozott tiszta ingei a mosásban, a repülőt meg szerintem fertőtlenítették. Na, arra érkezett haza, hogy Csokis család épp a Balatonon nyaral, úgyhogy a sajt ment a spejzba. Onnan a keresztanyám két nap után száműzte (bár anyám huga, ebben nem hasonlítanak, ő még keresztapámnál is rosszabbul bírja az ilyesmit), kiakasztották a lichthofba. El is jött a hétvége, amikor bevették, és újabb újságokba és dobozba pakolva betették a trabiba, és harmincfokos nyári kánikulában leautóztatták a Balcsira. Keresztapám ünnepélyes arccal hozta be a kertbe az ajándékot, ami akkorra már egy egész méretes csomag volt. Mondjuk minden csomagolás ellenére tisztán érezhető volt, mi van benne. Anyám nagy örömmel rögtön neki is állt bontogatni, és kb. 5 perc alatt el is jutott a sajtig. Illetve addg, ami egykor a sajt volt. Úgy látszik, rosszul viselte a másfél hetes, kánikulai totúrát, mert semmi más nem volt a csomagolásban, mint egy henger alakú, nyüzsgő kukactömeg. Úgy ahogy volt, egy lendülettel ment a kert végi budiba. Szegény nagybátyám elég bánatosan nézett utána.

Linának szülinapja volt, Binzunsteinné sütött is neki tortát. No, ez nem most volt, hanem vagy két hónapja, de sebaj, azért elmesélem, mert most (is) aktuális. Szóval megsült az első torta, a nagyszülőkkel együtt megettük. Megsült a második torta, a zsúron megettük. (Mellesleg aki riadozik attól, hogy tizenpár ovis korú gyereket, plusz a hozzájuk tartozó szülőket bezsúfolja a lakásába, de lábrázást kap a McDonald'snak még említésétől is, annak melegen tudom ajánlani a Természettudományi Múzeumot, mint bulihelyszínt, mert remek. Kedves, hozzáértő -gyerekehez is, természettudományhoz is- moderátorok, szimpatikus teremőr nénik, és elviselhető árak.) Megsült a harmadik torta is, na, ezt nem ettük meg, mert Binzunsteinné szerint megégett a széle (szerintem meg nem, de mit számít itt egy férj véleménye?), úgyhogy megsült a negyedik is, azt megették az oviban. De hát ott volt a harmadik, a megégett szélű. (Lehet még követni?) Megvolt arra is a terv: hétvégén felkockázzuk, nyakon öntjük egy kis pudinggal, és ebéd után megesszük. Addig folpackba vele, és mehet a spejzba.

Igen, csak nálunk ami egyszer bekerül a spejzba, azt jó eséllyel csak a molyok hozzák ki, úgyhogy ez is elfelejtődött. Mire újra eszünkbe jutott, már szöget lehetett volna vele beverni. Ezt sem értem, hogy történt, mert nem penészedett meg a folpackban, hanem kopogósra száradt, de mindegy, nem kell mindet tudni. Ekkor már tudatosan félretettük, hogy majd ha megyünk kacsát etetni...

Ugyanis amikor Tatár nagyihoz megyünk, le szoktunk ugrani a Rómaira is. Ott, ahol a strand meleg vize befolyik a Dunába, mindig vannak kacsák és sirályok, remek szórakozás etetni őket. Mármint a gyerekeknek, nekünk meg az, hogy egy lépéssel  gyorsabbak legyünk, mint a gyerek, aki nagy buzgalmában bokáig bemegy a kacsák után a jeges Dunába.Múlt héten jött el az, hogy összeszedtük az összegyűlt száraz kiflit, zsömlét, kenyeret, hozzácsaptuk a tortalapot, és irány a Római. Megérkezünk, kiszállunk, épp fognám a zacskót, mire Lina elkezd visítani:

 - A tortám, a tortám!
 - Mi a baj Linuskám?
 - Az az én tortám!
 - Igen, az volt, de megszáradt, és most odaadjuk a kacsáknak.
 - De neeem, az az enyém, én akarom megenni!

Próbáltuk győzködni, hogy száraz, két hónapos, és különben sem az övé, elvégre neki a mami sütött másikat, amit meg is ettek az oviban, hajthatatlan volt, torta maradt a kalaptartón. Kacsák megetetve, indulás haza. Elmaradt az uzsonna, úgyhogy éhesek is voltak már,hazafelé megemlítettem, hogy kakaós kifli van vacsorára, mire Lina felvisított:

  - Neeem, én tortát eszem. (Hmmm, indián asszony nem felejt.)

Kezdtem elveszteni a béketűrésemet, fogtam a tortát, és elkezdtem vele a fejét kopogtatni (remek hangja volt), de ez sem győzte meg. Felvittem a tortát, megcsináltam a kakaót, aztán mindkettőnek törtem egy-egy darabot a tányérjára, és mellé tettem egy kis baracklekvárt. Nem volt könnyű, két kézzel kellett megfognom, olyan masszív volt. Kivittem nekik, hogy "jó étvágyat!". Becsületükre legyen mondva, neki is láttak. Aztán én lepődtem meg a legjobban, mert még ízlett is nekik. Ezen már én is felbátorodtam, törtem magamnak is egy darabot. Ezúton közlöm, most már tudom, hogy készül a babapiskóta. Ugyanis tök olyan íze volt. Gyorsan töltöttem is egy pohár vörösbort, és szépen beleáztattam, úgyhogy egész jó vacsora lett a kéthónapos, kicsit égett, madárlátta tortalapból, a fele elfogyott.

U.i.: Másnap már nem akarták enni, behoztam hát a mukahelyemre, és a kollégákkal a kávéhoz megettük. Utána azért elmondtam nekik, mit is esznek.

Nagyrészt gyerekszáj lesz a mai, annak kapcsán, hogy úgy tűnik, a csajok felett nem múlt el nyomtalanul a hétvége. Igaz, csak egy temetőben voltak kint Tatár mamával és Binzunsteinnével (én dolgoztam), de nyilván téma volt a dolog az oviban is. Az első eresztésük még szombaton volt, kint a temetőben:

 - Sanyi papa miért fekszik itt egyedül? Tatár mama, te miért nem fekszel ide mellé?

Aztán kedden jöttünk haza Esiéktől az új kocsival. (Ezt még nem is írtam, de majd lesz poszt. Kihasználtam a roncsprémiumot, és a sokat tervezgetett mopedautó helyett vettem inkkább egy 17 éves, Citroen AX 1,4D-t.) Csajok szépen ücsörögnek hátul, egyszercsak Nelli megszólal:

- Papa, ha meghalsz vezethetem majd az autódat?
- Persze, de remélem, hogy kicsit előbb is.
- És a mami mikor fog meghalni?
- Sokára szívem. Gondolj bele, hogy még a mami mamája is él. Nekem pedig még a mamám és a papám is.
 - De Sanyi papa már nem él.
 - Nem, mert ő nagyon öreg volt már, és meghalt.

Kis gondolkodási szünet:

 - És mikor ássuk ki?

Erre már Lina is beleszólt:

 - De neki csak a csontjai vannak ott.
 - Nem baj! Mikor ássuk ki?

Búcsúzóul egy vers, amit a lányok tanultak Halloweenre:

Őri István: Halloweenre

Tök, tök, sárga tök,
Halloween-re mit főztök?

Kígyót, békát, csontvázakat,
Mindenféle bogarakat.

Tök, tök, kicsi tök,
Ugye hozzánk eljöttök?

Elmegyünk, elmegyünk,
Ajtódon becsengetünk.
Megtréfálunk, cukrot kérünk,
Aztán gyorsan odébb lépünk.

Tök, tök, csúnya tök,
Jobb lesz, hogyha nem jöttök!
Cukrot, csokit mi is várunk,
Házról-házra körbejárunk.
 

Mai javaslatom a temetőjárásból hazaérteknez szól. Át vagy fagyva, és nem vagy már rákényszertve az antialkoholizmusra sem? Unod a rumos teát, a forralt bor meg már tegnap megvolt? Igyál grogot!

A grog igazi tengerész ital, ennek megfelelően kellően bonyolult is. Forró vízbe rumot öntenek, cukrot raknak bele, aztán megisszák. Ez így kicsit snassz nekünk, ezért variálunk rajta egy kicsit. Főzzél fel vízben fűszereket úgy, mint ha forralt bort csinálnál. Fahéj, szegfűszeg, szegfűbors és vanília feltétlen legyen benne, de ha raksz bele egy kis fekete borsot, az sem árt neki. Ha van otthon, reszelj bele citromhéjat. Mikor kész, öntsd a bögrébe öntött rumra, és forrón igyad! Ha nem vagy nagyon türelmetlen, akkor azzal kezdd az egészet, hogy karamellizálod a cukrot, és csak utána megy rá a víz a fűszerekkel. Hidd el, megéri a szöszögés, sokkal jobb lesz. Eredetileg a grog kizárólag barna rumból készül, de azért lehet keverni is. A képen látható rumokat a Lidlben vettem, kellően olcsón. Sokan leszólják, mert csak 37,5 fokosak, de amikor úgyis vízzel higítom, akkor nem mindegy?

(Sajnos ennek nem találtam ki alkoholmentes, irodai változatát, rumaromával legalábbis még csak meg sem merném próbálni.)